-4-
A fáradság érezhetően maga alá próbált temetni, vagy csak a
lustaság próbált rajtam úrrá lenni, miközben az ügynökség felé tartottam. Jó lett volna a barátaimmal tartani a karaoke
bárba, de nekem teljes erőbedobással kellett az álmomra koncentrálnom. A
fárasztó próbák után, várt rám az angol tanulás, amivel egyáltalán nem
boldogultam, így elindultam segítséget kérni, de egyetlen reményemet Nam Gi
Hyung-ot nem találtam sehol.
- Ahjusshi!- állítottam meg a szembe jövő menedzsert. – Nem látta Nam Gi-t? – érdeklődtem tanácstalan arckifejezéssel.
- Épp most láttam a kettesben gyakorolni.
Szememben felcsillant a remény, így nagy mosollyal biccentettem köszönetképpen és már futottam is az említett terem irányába. Egy határozott mozdulattal téptem fel az ajtót és kiáltottam el magam.
- Hyung!
Kezdeti nekifutásom fokozatosan lassult, ahogy az említett felé tartottam, hisz nem volt egyedül. Meglepetésként ért a felismerés, mikor rájöttem ki is ül mellette.
- Omo! – szegeztem mutatóujjam a velem szemben ülő lányra, aki egy dobverővel a kezében pislogott rám. – Felvettek?
A lány Lee Mi Ja volt és azt hittem nem fogják felvenni, hisz annyira esetlennek tűnt, mégis szurkoltam neki, nem tudom milyen megfontolásból, de így tettem. Végül csak sikerült neki a bólintásából ítélve.
- Nekem jutott a nemes feladat, hogy megmutatom neki a helyet és a szokásokat. Na meg persze megmutatom neki, hogy egy őstehetség vagyok.
Nam Gi pont az a típus volt, aki szeretett a lányok körül lenni és viccesen felvágni az ügyes bajos ki dolgaival. Na, nem mintha rossz szándékból, vagy irigységből gondolnám ezt róla, csupán Ő egy nagyon humoros személyiség és jól kiegészítsük egymást, mint barátok. Ami Mi Ja-t illeti, ritkán láttál az arcán derűt, de most mosolygott. Néha azt az érzést kelti az emberben, mintha mindenki bánatát magában hordozná, de gondolom elég nagy gáz neki az, ahogy a suliban viselkednek vele. Minden furcsasága ellenére, nem értettem a többieket, hisz nem volt rajta, vagy benne semmi megvetni való. Mégis az iskolában mindenki gúnynévvel illeti és bántalmazza. Ahogy elnéztem a vidám bandát pár másodperc leforgása alatt, eszembe jutott, hogy miért is kerestem jó barátomat.
- Remek! Ne szállj el megint magadtól Hyung! Inkább segíts nekem az angolban.
- English? – húzta félre a száját és már-már vinnyogva kérdezett vissza. – Tudom, hogy zseninek látszom, de nem vagyok az.
Ami azt illeti csak a szája volt nagy, hisz a tankönyvből szinte egy épp mondatot nem tudott lefordítani, sőt, azt hiszem a kiejtésével is elég nagy gondok akadtak. Talán nagyobbak, mint nekem. – Miért nem figyelsz az órán? Akkor tudnád!
- Hyung, te beszélsz? Te nagyobb gáz vagy, mint én. Most mit fogok csinálni?
Tanácstalanságom kiült az arcomra, majd követte a meglepettség, mikor Mi Ja kikapta a kezemből a tankönyvet és felolvasta a sorokat teljes profizmussal, majd el is magyarázta, hogy melyik mondat mit jelent. A szám tátva maradt, ahogy játszva megoldotta azt a feladatot, amivel én napokig szenvedtem, mert nem tudtam.
- Tudsz angolul? – tette fel azt a kérdést Nam Gi, ami bennem is megfogalmazódott, pár másodperccel ezelőtt.
- Cserediák voltam Angliában két évig, még a középiskola előtt.
- Oh… Elengedtek a szüleid olyan fiatalon? – csodálkoztunk el mind a ketten.
- Nem, Ők küldtek ki az unokanővéremhez. De ennek köszönhetően sokat tanultam és sok dolgot láthattam.
- Van egy ötletem! – Nam Gi feje felett kigyulladt a képzeletbeli villanykörte, ahogy mutatóujjával a mennyezetre mutatott. Az Ő ötletei mindig valami extrém dolgokat takart, de kivételesen most azt találta ki, hogy ha szabadok vagyunk, akkor üljünk össze együtt tanulni, így segítve egymást. Mi Ja először habozott, de végül rábólintott az ötletre és kész volt segíteni nekünk, aminek köszönhetően két hét után az eredményeink javulni látszottak. Bár nem töltöttünk együtt összesen csak napi fél órát, mert hirtelen változott órarendünk teljesen elvette minden időnket az ismerkedéstől és így csak a tanulásra tudtunk koncentrálni.
- Dae Hyun! – az ajtón a csoporttársam dugta be szőkés fejét és tekintetével engem fürkészet, míg meg nem talált. – Az igazgató azt üzeni, menj az irodába.
Felvetődött bennem a kérdés, hogy „minek?” De inkább nem kérdeztem vissza, csak felálltam az asztaltól és lenéztem értetlenül pislogó barátomra, akinek az arcáról le lehetett olvasni a kérdést.
- Nem csináltam semmit Hyung, fel se tedd ezt a kérdést! Mindjárt jövök vissza, addig várd meg Mi Ja-t, még nem fejezte be az óráját azt hiszem.
Azzal otthagytam és az iroda felé vettem az irányt. Nem mondom, hogy nem voltam ideges, mert az igazgató, csak azokat a gyakornokokat hívatja az irodába, akikkel gondja van. Arról szó sem volt, hogy azért hív valakit, hogy megdicsérje. Nem… Erről nem is álmodtunk. A tenyerem izzadni kezdett és próbáltam rájönni, hogy miért kell nekem oda mennem.
„Talán romlott a teljesítményem?” – vetődött fel bennem a gondolat és csak bámultam a szürkés, krómozott kilincset. Nem volt más választásom. Lenyeltem egy adag gombócot a torkomban és bekopogtam. A bebocsájtó szó rögtön érkezett is, s ahogy benyitottam nem várt meglepetés ért. Mi Ja állt a szigorú tekintetek kereszttüzében, kezeit maga előtt összekulcsolta, a földet bámulta. Fekete haja ellepte az arcát. Már tudtam, hogy nem kapott semmi jót az igazgatótól, aki sötét, dús kefefrizuráját igazgatva intett felém, hogy lépjek közelebb. Mi Ja rám sem nézett, csak mozdulatlanul bámult tovább, míg én róla tekintetemet az igazgató felé emeltem.
- Egy iskolába jártok… - állapította meg a száját összeszorítva. – Dae Hyun! – emelte fel a hangját, mire hirtelen, bár nem látványosan, de kihúztam magam. – Ismeritek egymást?
Hirtelen jött kérdésére csak hangtalan tátogással tudtam felelni, majd erőt véve magamon hangot is adtam ki magamból.
- Öhm… Egy kicsit.
- Remek! Akkor jó lesz együtt dolgozni. Ugyanis együtt fogjátok csinálni a féléves bemutatót. Annak reményében, hogy Mi Ja feloldódik és javul a teljesítménye. Sokat várok el tőletek, és mint tudjátok a debütálásért meg kell dolgozni. Ne lazsáljatok! Ezt, főkét Mi Ja-nak szánom, mert a te eredményeid majdnem a legjobbak. –nézett rám. - Ezért is választottalak téged. A tanulás egész jól megy Mi Ja, de fizikailag le vagy maradva. – nézett vissza az említettre. – Próbálj meg beilleszkedni és ne bánjam meg, hogy felvettelek.
- Rendben! – bólintott egy nagyot, de még mindig a haja árnyékában maradt. Tudtam, hogy ennyi, amit mondani akart nekünk és ez több volt, mint elég, így köszönetet mondva meghajoltunk és elhagytuk a levegőtől mentes övezetet. Mi Ja a falnak támaszkodott és szaporán szedte a levegőt. Azt hittem, hogy rosszul van, ezért megérintettem a vállát.
- Jól vagyok, csak bent elfelejtettem levegőt venni. Szorított a mellkasom. – nézett rám.
- Nagy fejmosást kaptál?
- Ami azt illeti, igen. Pontosabban megkaptam, hogy le vagyok maradva, és hogy túl visszahúzódó vagyok. De, mi az a féléves bemutató?
Ez volt az a pillanat, mikor rájöttem, hogy szerencsétlen lány tényleg semmit nem tud erről a világról és a vállalatról. Nagyot sóhajtottam és magyarázni kezdtem.
- Minden harmadik hónapban van egy ügynökségen belüli rendezvény, de nevezhetnénk versenynek is a gyakornokok között. Hogy ez miért jó? Így követik nyomon a fejlődésünket. Van, mikor csapatokra vagyunk osztva, vagy csak magunkban kell előadnunk valamit. Elég szigorúan veszik… Jövő hónapban a negyed éves bemutató lesz. Ideje gondolkoznod és felkészülnöd rá. De azt hittem mindezt elmondták neked.
- Valami ilyesmiről hallottam, csak lehet a feszültség miatt nem jegyeztem meg. Két hete vagyok még itt, ez nekem nagyon új.
Újabb sóhaj szakadt ki belőlem.
- Nem akarlak megbántani, vagy elvenni a kedved, de ez itt senkit nem érdekel. Bekerültél, így a legjobbat várják el tőled. Én majdnem egy éve vagyok itt és még mindig sokat kell fejlődnöm. Nem mindenki kerül be ide Mi Ja. Piszok mázlid volt, ami azt jelenti, hogy nagy reményeket fűznek hozzád. Ne okozz nekik csalódást. Dolgozz keményen az álmaidért.
Pár perc csend után kezdtem félni attól, hogy megbántottam, mert gondolkodó arckifejezésén kívül mást nem láttam.
- Menjünk tanulni! – nézett rám hirtelen, épp akkor, amikor szóra nyitottam volna a szám, de inkább nem mondtam semmit és visszamentünk Hyun-hoz, aki a tükör előtt táncolt. Imádtam azt a számot, így gyorsan beszálltam a koreográfia végére.
- Emlékszel, mikor együtt csináltuk a féléves bemutatót? – nevetett rám Nam Gi.
- Igen! Mennyit hülyültünk. Most pedig Mi Ja lesz a partnerem.
- Na, ne már! –esett le az álla. - Együtt csináljátok a bemutatót?
Mi Ja fejbólintással válaszolt, bennem meg felmerült a kérdés, hogy mégis milyen képességekkel rendelkezik az előttem álló lány.
- Mi Ja? Táncolnál nekünk? – kértem meg, hogy felmérhessem az adottságait. Zavarodott lett és el is pirult a váratlan felkérésen. – Mi a baj? Nem tudsz táncolni?
- Nem látod, hogy szégyenlős? – lökött oldalba Nam Gi.
- Nem lehetsz szégyenlős, különben nem fogjuk tudni összehozni a bemutatót.
- Ebben viszont igaza van. - fintorgott a mellettem álló.
Leültünk a fal mellé és vártuk, hogy a zavart lány mutasson nekünk valamit. Egy pillanatra behunyta a szemét és mély levegőt vett, majd kifújta reszkető hangot kiadva. A táskájából elővett egy botot, amin vörös szalag kígyózott. A terem közepén tökéletes csigákba rendeződött a földön. Felkeltette a kíváncsiságom, oly annyira, hogy kissé megfeszülve dőltem előre. A lejátszóban elindult a zene és Mi Ja táncolt. Nem tudtam volna megmondani, hogy milyen elemekkel vegyítette a táncot. Testrészei úgy mozogtak, mintha gumiból lettek volna. Soha nem láttam még embert ilyen mozdulatokat végrehajtani a dallamos, nyugati rock zenére.
Észre sem vettük, hogy a produkció végére, már mindketten állunk és egy-egy mozdulatnál teljes erőből tapsolunk és üdv rivalgunk. A vörös szalag tökéletes csigákban pörgött mögötte és mellette is. A produkciót egy határozott mozdulattal zárta és lihegve nézett ránk.
- Wow! Engem elvarázsoltál. Hol tanultad ezt? – támadta le a kérdéseivel Nam Gi, én viszont csak álltam és néztem ki a fejemből, mert álmomban nem gondoltam, hogy ennek a lánynak ilyen tehetsége van. Nem akartam elhamarkodni a dicséretet, mert ez még nem elég, hogy megnyerjük a versenyt, de kezdésnek nem is volt rossz, sőt, kecsegtetőnek láttam a felkészülést.
- Gyerekkorom óta ritmikus gimnasztikázok és balettozok. Ezért kerültem külföldre is.
- Néha olyan érzésem volt, mintha repültél volna és az a piros szalag csodálatos volt. Hogy csináltad? – vette ki a kezéből a vékonyka botot és kevés sikerrel, de pörgetni kezdte.
- Nem mindegy hogy mozgatod! Használd a csukód.
Még mindig csak csendben álltam ott és a gondolatok zápora zuhant rám. Nem értettem miért bántja mindenki ezt a lányt. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek mutatja magát.
- Dae Hyun? – zökkentett ki a gondolataimból. – Megpróbálod? – nyújtotta felém a botot és már rá is kényszerültem, hogy alá vessem magam a próbának. Szerencsére sikerrel jártam.
- Omo! Dae! Jó a csukló technikád! – röhögött perverz barátom.
- Ne legyél bunkó Hyung! – mutattam felé vakítóan szarkasztikus mosolyom.
- Ugyan, csak neked piszkos a… - a mondat közepén sikeresen félbeszakítottam, a szájára tapasztott kezeimmel, amit rögtön le is lökött.
- Ne tedd a számra a kezed, ki tudja, mit fogdostál vele… - törölgette meg ajkait.
- Hyung… Meg akarlak ütni! – fintorogtam rá.
- Na, gyere! – vette fel a bokszoló állást. – Gyere, ha mersz! – kezdett hozzá ugrálni is, majd Mi Ja hangos nevetése ütötte meg a fülünk. Mindketten a hang irányába néztünk.
Csodálkozva bámultam a derült személyt, aki eddig a sötétben bujdosott valahol, de ma kimerészkedett a fényre és külön örültünk, hogy ezt mi értük el…
elképesztő mozdulatokat hajtott végre.
- Ahjusshi!- állítottam meg a szembe jövő menedzsert. – Nem látta Nam Gi-t? – érdeklődtem tanácstalan arckifejezéssel.
- Épp most láttam a kettesben gyakorolni.
Szememben felcsillant a remény, így nagy mosollyal biccentettem köszönetképpen és már futottam is az említett terem irányába. Egy határozott mozdulattal téptem fel az ajtót és kiáltottam el magam.
- Hyung!
Kezdeti nekifutásom fokozatosan lassult, ahogy az említett felé tartottam, hisz nem volt egyedül. Meglepetésként ért a felismerés, mikor rájöttem ki is ül mellette.
- Omo! – szegeztem mutatóujjam a velem szemben ülő lányra, aki egy dobverővel a kezében pislogott rám. – Felvettek?
A lány Lee Mi Ja volt és azt hittem nem fogják felvenni, hisz annyira esetlennek tűnt, mégis szurkoltam neki, nem tudom milyen megfontolásból, de így tettem. Végül csak sikerült neki a bólintásából ítélve.
- Nekem jutott a nemes feladat, hogy megmutatom neki a helyet és a szokásokat. Na meg persze megmutatom neki, hogy egy őstehetség vagyok.
Nam Gi pont az a típus volt, aki szeretett a lányok körül lenni és viccesen felvágni az ügyes bajos ki dolgaival. Na, nem mintha rossz szándékból, vagy irigységből gondolnám ezt róla, csupán Ő egy nagyon humoros személyiség és jól kiegészítsük egymást, mint barátok. Ami Mi Ja-t illeti, ritkán láttál az arcán derűt, de most mosolygott. Néha azt az érzést kelti az emberben, mintha mindenki bánatát magában hordozná, de gondolom elég nagy gáz neki az, ahogy a suliban viselkednek vele. Minden furcsasága ellenére, nem értettem a többieket, hisz nem volt rajta, vagy benne semmi megvetni való. Mégis az iskolában mindenki gúnynévvel illeti és bántalmazza. Ahogy elnéztem a vidám bandát pár másodperc leforgása alatt, eszembe jutott, hogy miért is kerestem jó barátomat.
- Remek! Ne szállj el megint magadtól Hyung! Inkább segíts nekem az angolban.
- English? – húzta félre a száját és már-már vinnyogva kérdezett vissza. – Tudom, hogy zseninek látszom, de nem vagyok az.
Ami azt illeti csak a szája volt nagy, hisz a tankönyvből szinte egy épp mondatot nem tudott lefordítani, sőt, azt hiszem a kiejtésével is elég nagy gondok akadtak. Talán nagyobbak, mint nekem. – Miért nem figyelsz az órán? Akkor tudnád!
- Hyung, te beszélsz? Te nagyobb gáz vagy, mint én. Most mit fogok csinálni?
Tanácstalanságom kiült az arcomra, majd követte a meglepettség, mikor Mi Ja kikapta a kezemből a tankönyvet és felolvasta a sorokat teljes profizmussal, majd el is magyarázta, hogy melyik mondat mit jelent. A szám tátva maradt, ahogy játszva megoldotta azt a feladatot, amivel én napokig szenvedtem, mert nem tudtam.
- Tudsz angolul? – tette fel azt a kérdést Nam Gi, ami bennem is megfogalmazódott, pár másodperccel ezelőtt.
- Cserediák voltam Angliában két évig, még a középiskola előtt.
- Oh… Elengedtek a szüleid olyan fiatalon? – csodálkoztunk el mind a ketten.
- Nem, Ők küldtek ki az unokanővéremhez. De ennek köszönhetően sokat tanultam és sok dolgot láthattam.
- Van egy ötletem! – Nam Gi feje felett kigyulladt a képzeletbeli villanykörte, ahogy mutatóujjával a mennyezetre mutatott. Az Ő ötletei mindig valami extrém dolgokat takart, de kivételesen most azt találta ki, hogy ha szabadok vagyunk, akkor üljünk össze együtt tanulni, így segítve egymást. Mi Ja először habozott, de végül rábólintott az ötletre és kész volt segíteni nekünk, aminek köszönhetően két hét után az eredményeink javulni látszottak. Bár nem töltöttünk együtt összesen csak napi fél órát, mert hirtelen változott órarendünk teljesen elvette minden időnket az ismerkedéstől és így csak a tanulásra tudtunk koncentrálni.
- Dae Hyun! – az ajtón a csoporttársam dugta be szőkés fejét és tekintetével engem fürkészet, míg meg nem talált. – Az igazgató azt üzeni, menj az irodába.
Felvetődött bennem a kérdés, hogy „minek?” De inkább nem kérdeztem vissza, csak felálltam az asztaltól és lenéztem értetlenül pislogó barátomra, akinek az arcáról le lehetett olvasni a kérdést.
- Nem csináltam semmit Hyung, fel se tedd ezt a kérdést! Mindjárt jövök vissza, addig várd meg Mi Ja-t, még nem fejezte be az óráját azt hiszem.
Azzal otthagytam és az iroda felé vettem az irányt. Nem mondom, hogy nem voltam ideges, mert az igazgató, csak azokat a gyakornokokat hívatja az irodába, akikkel gondja van. Arról szó sem volt, hogy azért hív valakit, hogy megdicsérje. Nem… Erről nem is álmodtunk. A tenyerem izzadni kezdett és próbáltam rájönni, hogy miért kell nekem oda mennem.
„Talán romlott a teljesítményem?” – vetődött fel bennem a gondolat és csak bámultam a szürkés, krómozott kilincset. Nem volt más választásom. Lenyeltem egy adag gombócot a torkomban és bekopogtam. A bebocsájtó szó rögtön érkezett is, s ahogy benyitottam nem várt meglepetés ért. Mi Ja állt a szigorú tekintetek kereszttüzében, kezeit maga előtt összekulcsolta, a földet bámulta. Fekete haja ellepte az arcát. Már tudtam, hogy nem kapott semmi jót az igazgatótól, aki sötét, dús kefefrizuráját igazgatva intett felém, hogy lépjek közelebb. Mi Ja rám sem nézett, csak mozdulatlanul bámult tovább, míg én róla tekintetemet az igazgató felé emeltem.
- Egy iskolába jártok… - állapította meg a száját összeszorítva. – Dae Hyun! – emelte fel a hangját, mire hirtelen, bár nem látványosan, de kihúztam magam. – Ismeritek egymást?
Hirtelen jött kérdésére csak hangtalan tátogással tudtam felelni, majd erőt véve magamon hangot is adtam ki magamból.
- Öhm… Egy kicsit.
- Remek! Akkor jó lesz együtt dolgozni. Ugyanis együtt fogjátok csinálni a féléves bemutatót. Annak reményében, hogy Mi Ja feloldódik és javul a teljesítménye. Sokat várok el tőletek, és mint tudjátok a debütálásért meg kell dolgozni. Ne lazsáljatok! Ezt, főkét Mi Ja-nak szánom, mert a te eredményeid majdnem a legjobbak. –nézett rám. - Ezért is választottalak téged. A tanulás egész jól megy Mi Ja, de fizikailag le vagy maradva. – nézett vissza az említettre. – Próbálj meg beilleszkedni és ne bánjam meg, hogy felvettelek.
- Rendben! – bólintott egy nagyot, de még mindig a haja árnyékában maradt. Tudtam, hogy ennyi, amit mondani akart nekünk és ez több volt, mint elég, így köszönetet mondva meghajoltunk és elhagytuk a levegőtől mentes övezetet. Mi Ja a falnak támaszkodott és szaporán szedte a levegőt. Azt hittem, hogy rosszul van, ezért megérintettem a vállát.
- Jól vagyok, csak bent elfelejtettem levegőt venni. Szorított a mellkasom. – nézett rám.
- Nagy fejmosást kaptál?
- Ami azt illeti, igen. Pontosabban megkaptam, hogy le vagyok maradva, és hogy túl visszahúzódó vagyok. De, mi az a féléves bemutató?
Ez volt az a pillanat, mikor rájöttem, hogy szerencsétlen lány tényleg semmit nem tud erről a világról és a vállalatról. Nagyot sóhajtottam és magyarázni kezdtem.
- Minden harmadik hónapban van egy ügynökségen belüli rendezvény, de nevezhetnénk versenynek is a gyakornokok között. Hogy ez miért jó? Így követik nyomon a fejlődésünket. Van, mikor csapatokra vagyunk osztva, vagy csak magunkban kell előadnunk valamit. Elég szigorúan veszik… Jövő hónapban a negyed éves bemutató lesz. Ideje gondolkoznod és felkészülnöd rá. De azt hittem mindezt elmondták neked.
- Valami ilyesmiről hallottam, csak lehet a feszültség miatt nem jegyeztem meg. Két hete vagyok még itt, ez nekem nagyon új.
Újabb sóhaj szakadt ki belőlem.
- Nem akarlak megbántani, vagy elvenni a kedved, de ez itt senkit nem érdekel. Bekerültél, így a legjobbat várják el tőled. Én majdnem egy éve vagyok itt és még mindig sokat kell fejlődnöm. Nem mindenki kerül be ide Mi Ja. Piszok mázlid volt, ami azt jelenti, hogy nagy reményeket fűznek hozzád. Ne okozz nekik csalódást. Dolgozz keményen az álmaidért.
Pár perc csend után kezdtem félni attól, hogy megbántottam, mert gondolkodó arckifejezésén kívül mást nem láttam.
- Menjünk tanulni! – nézett rám hirtelen, épp akkor, amikor szóra nyitottam volna a szám, de inkább nem mondtam semmit és visszamentünk Hyun-hoz, aki a tükör előtt táncolt. Imádtam azt a számot, így gyorsan beszálltam a koreográfia végére.
- Emlékszel, mikor együtt csináltuk a féléves bemutatót? – nevetett rám Nam Gi.
- Igen! Mennyit hülyültünk. Most pedig Mi Ja lesz a partnerem.
- Na, ne már! –esett le az álla. - Együtt csináljátok a bemutatót?
Mi Ja fejbólintással válaszolt, bennem meg felmerült a kérdés, hogy mégis milyen képességekkel rendelkezik az előttem álló lány.
- Mi Ja? Táncolnál nekünk? – kértem meg, hogy felmérhessem az adottságait. Zavarodott lett és el is pirult a váratlan felkérésen. – Mi a baj? Nem tudsz táncolni?
- Nem látod, hogy szégyenlős? – lökött oldalba Nam Gi.
- Nem lehetsz szégyenlős, különben nem fogjuk tudni összehozni a bemutatót. - Ebben viszont igaza van. - fintorgott a mellettem álló.
Leültünk a fal mellé és vártuk, hogy a zavart lány mutasson nekünk valamit. Egy pillanatra behunyta a szemét és mély levegőt vett, majd kifújta reszkető hangot kiadva. A táskájából elővett egy botot, amin vörös szalag kígyózott. A terem közepén tökéletes csigákba rendeződött a földön. Felkeltette a kíváncsiságom, oly annyira, hogy kissé megfeszülve dőltem előre. A lejátszóban elindult a zene és Mi Ja táncolt. Nem tudtam volna megmondani, hogy milyen elemekkel vegyítette a táncot. Testrészei úgy mozogtak, mintha gumiból lettek volna. Soha nem láttam még embert ilyen mozdulatokat végrehajtani a dallamos, nyugati rock zenére.
Észre sem vettük, hogy a produkció végére, már mindketten állunk és egy-egy mozdulatnál teljes erőből tapsolunk és üdv rivalgunk. A vörös szalag tökéletes csigákban pörgött mögötte és mellette is. A produkciót egy határozott mozdulattal zárta és lihegve nézett ránk.
- Wow! Engem elvarázsoltál. Hol tanultad ezt? – támadta le a kérdéseivel Nam Gi, én viszont csak álltam és néztem ki a fejemből, mert álmomban nem gondoltam, hogy ennek a lánynak ilyen tehetsége van. Nem akartam elhamarkodni a dicséretet, mert ez még nem elég, hogy megnyerjük a versenyt, de kezdésnek nem is volt rossz, sőt, kecsegtetőnek láttam a felkészülést.
- Gyerekkorom óta ritmikus gimnasztikázok és balettozok. Ezért kerültem külföldre is.
- Néha olyan érzésem volt, mintha repültél volna és az a piros szalag csodálatos volt. Hogy csináltad? – vette ki a kezéből a vékonyka botot és kevés sikerrel, de pörgetni kezdte.
- Nem mindegy hogy mozgatod! Használd a csukód.
Még mindig csak csendben álltam ott és a gondolatok zápora zuhant rám. Nem értettem miért bántja mindenki ezt a lányt. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek mutatja magát.
- Dae Hyun? – zökkentett ki a gondolataimból. – Megpróbálod? – nyújtotta felém a botot és már rá is kényszerültem, hogy alá vessem magam a próbának. Szerencsére sikerrel jártam.
- Omo! Dae! Jó a csukló technikád! – röhögött perverz barátom.
- Ne legyél bunkó Hyung! – mutattam felé vakítóan szarkasztikus mosolyom.
- Ugyan, csak neked piszkos a… - a mondat közepén sikeresen félbeszakítottam, a szájára tapasztott kezeimmel, amit rögtön le is lökött.
- Ne tedd a számra a kezed, ki tudja, mit fogdostál vele… - törölgette meg ajkait.
- Hyung… Meg akarlak ütni! – fintorogtam rá.
- Na, gyere! – vette fel a bokszoló állást. – Gyere, ha mersz! – kezdett hozzá ugrálni is, majd Mi Ja hangos nevetése ütötte meg a fülünk. Mindketten a hang irányába néztünk.
Csodálkozva bámultam a derült személyt, aki eddig a sötétben bujdosott valahol, de ma kimerészkedett a fényre és külön örültünk, hogy ezt mi értük el…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése