Második rész

-2-

A kezem megremegett a kilincs felett, de amikor kinyílt az ajtó, nagyon meglepődtem, mert nem a várt tömeg fogadott, hanem csak pár ember, akik észre sem vették, hogy bementem az ajtón. A tokba zárt gitáromat szorongattam és odaléptem egy fiúhoz.
- Öhm… Elnézést…  - hajoltam kissé oldalra, hogy a periférikus látáskörébe kerüljek. Nagyokat pislogva nézett rajtam végig, majd mosolyra húzta a száját.
- A meghallgatásra jöttél? – némán bólintottam egy aprót, mert az izgalomtól nem jött ki hang a torkomon. – Odakísérlek. Kövess.
Nem sokat sétáltunk, de én végig az előttem lévő fiút néztem, vagyis csak indigókék ingjét, ami a hátára tapadt. Egy fehér ajtó előtt álltunk meg, amint kinyitotta a zaj szinte kicsapott a teremből és szembesültem a rengeteg emberrel, akik bent voltak. Hátrálni kezdtem, a zaj bántotta a fülem és az emberek látványa megrémisztett.
- Kicsit ijesztő lehet, de ne aggódj, menni fog. – nyomott be a fiú a hátamnál fogva és rám csukta az ajtót. Szólásra állt a szám, de csak tátogtam a fehér ajtót nézve. Pár pillanatig csak álltam az értetlenül rám szegezett szempárok között, majd behúzódtam a fal mellé és próbáltam láthatatlannak tűnni. Egy lány odajött és a kezembe nyomott egy űrlapot, valamint egy sorszámot.
- Töltsd ki, és majd ha szólítanak, akkor add le. – mondta és azzal ott is hagyott. Hirtelen rossz ötletnek tartottam az egészet és kétségbeesetten azt kérdeztem magamtól:
„Mégis mit keresek itt?”
A koncentrálás elég jól ment, s kezdtem megszokni az embereket, akik jöttek, majd mentek ki az ajtón. Sokáig kellett várnom, de addig elnyomtam magamban a kételyeimet. Megrezzentem, amikor az én számomat kiabálták be. Ólomnak érzett lábaim nehezen haladtak előre.
- Te következel? – nézte a lány a kis kártyán álló számot, én meg csak némán bólintottam egyet. Betessékelt a terembe és ugyanúgy, mint nem rég a fiú becsukta mögöttem az ajtót. Egy másik lány jött oda elvenni a papírjaim, majd a három férfihoz vitte, akik egy hosszú asztalnál ültek. Örültem neki, hogy nem nők voltak, valahogy a nőkkel kevésbé jöttem ki, mint a férfiakkal.
Csak álltam ott és néztem őket.
- Mivel kezd? – kérdezte formálisan a középen ülő férfi, aki a papírjaim nézte.
- Ahh… Mivel? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Tánc vagy ének?
„Tánc?” 
Valahogy idegesebb lettem, nem számítottam rá, hogy táncolnom is kell. Behunytam a szemem és vettem egy mély levegőt.
- Ne idegeskedjen, csak nyugodtan.
Látták rajtam, hogy ideges vagyok, annak ellenére, hogy próbáltam magamban elnyomni ezt a fullasztó érzést. Választottam.
- Ének… - vettem ki a gitáromat a tokjából és átvettem a hevedert a vállaimon. Nyeltem egy nagyot és koncentrálva kizártam mindent. Az első hangok bizonytalanok voltak, de ahogy átjártak, megnyugodtam és sikerült végig énekelnem.  Rengeteget írtak a lapra maguk előtt, de a mosolyukból ítélve, annyira nem lehetett rossz.
- Hozott zenét?
- Öhm… - estem kétségbe, majd eszembe jutott az ipodom a zsebemben. – Csak ez van… - emeltem fel.
- Jobb, mint a semmi.
Egy srác felém nyújtotta a kezét, eddig észre sem vettem a sok elektromos kütyü mögött. Odaballagtam, Ő pedig egy kis átjátszó kábellel egyszerűen csatlakoztatta. Beállítottam a zenét és visszaálltam a helyemre. A zene mindig erőt adott nekem. A táncom sok gimnasztikai elemet tartalmazott, hisz nem készültem koreográfiával, de még így is az egyik mozdulatnál megcsúsztam és elestem. A zene csak szólt, én pedig ott ültem a földön, a padlóra támaszkodva. Nem tudtam megmozdulni, de végül összeszedtem magam és már ki akartam menni.
- Hol tanulta ezeket a mozdulatokat? – hirtelen kaptam fel a fejem.
- Ritmikus gimnasztikázok és balettozok gyerekkorom óta.  – válaszoltam.
- Rendben! Köszönjük.
Éreztem, hogy nem sikerült, így szomorúan sétáltam ki a tömegből.
- Hogy ment? – jött oda a mosolygós barna fiú, amint becsuktam az ajtót. Csak pislogtam, míg mellé nem állt egy másik fiú.
- El is felejtettem, hogy ma van a meghallgatás…- közölte, majd rám nézett. – OMO! Te a sulinkból vagy! – csodálkozott el. – A meghallgatásra jöttél? Hogy ment?
Nem szóltam semmit, csak zavartan elrohantam. Éreztem az értetlen pillantásukat a hátamon.
Amint kiértem megtorpantam. Felragyogott az arcom és toporzékolni kezdtem örömömben.
- Még ha el is rontottam, de megcsináltam. – ezekkel a gondolatokkal mosolyogva rohantam haza, ugyanis a válogatás, az egész iskolaidőt elvette. Apám karba tett kézzel várt rám, amint beértem.
- Mi Ja! – mondta egészen hangosan, szigorú hangsúllyal. Már tudtam, hogy bajban vagyok. – Hol voltál? Haza kellett jönnöm a munkából, mert hívtak az iskolából, hogy ma nem mentél be.
- Sajnálom…
- Tudod milyen fontos a munkahelyem, hogy minden nap azért küzdök, hogy megmaradjon és el tudjam tartani a családot. Ha elbocsájtanak, el kell mennünk innen. Soha nem gondolsz a következményekre, csak a saját kis világodban élsz. Az edzéseket is feladtad…
- Ez nem egy álomvilág apa, ez sajnos a valóság, csak te nem veszed észre, hogy min megyek keresztül.
- Ne beszélj nekem vissza!
Ordított utánam, majd bevágtam a szobám ajtaját.
- Mi Ja! Azonnal nyisd ki és beszéljük meg! Nem kaptam választ a kérdésemre.
Dübörgött az ajtómon, nem volt választásom, ha nem nyitom ki csak rosszabb lett volna.
- Hol voltál?
- Meghallgatáson.
- Milyen meghallgatáson voltál iskola helyett?
- Csatlakozni akarok egy ügynökséghez.
Apám nyakán kidülledtek a dühtől az erek.
- Mi folyik itt? – lépett be anya az ajtón és kezéből mindent eldobva rohant oda hozzánk.
- A lányod csatlakozni akar valamilyen ügynökséghez…
- Mi Ja!? – nézett rám kérdőn.
- Ne haragudjatok, muszáj megpróbálnom kitörnöm a komplexusomból.
- De így? Én ebbe nem egyezek bele! – közölte apám.
- Egyszer sem hallottál énekelni, vagy játszani. A versenyeimre soha nem jöttél el. Csodálkozol rajta, hogy abbahagytam?  Miért nem adsz nekem legalább csak egy esélyt? Lehet, fel sem vesznek és akkor meg lesz az, amit akartok.
Tudtam, hogy kegyetlen szavakat mondtam és tiszteletlen voltam, de utáltam, hogy pont ők, akikre a legjobban számítok, nem értenek meg engem és magamban kell megküzdenem mindennel. A saját utam járom…
Felkaptam a gitárom és elindultam kiszellőztetni a fejem.
Sírva ballagtam a kihalt környéken. Nem szerettem a sötétben mászkálni, de haza sem volt kedvem menni, így csak leültem egy padra és a térdeimet szorosan a mellkasomhoz húztam. A fejem a lábaimnak támasztottam és a könnyeim potyogni kezdtek. Pár perc pityergés után megtöröltem a szemem és a gitáromat felkapva énekelni kezdtem. A környék kihalt volt, senki nem hallhatta, de engem megnyugtatott. Észre sem vettem, hogy az idő elszaladt. A szüleim biztos nagyon aggódnak értem. Visszatettem a gitárt a tokjába és szaladtam haza. Egy hat, talán hét fős csapat jött felém. Lelassítottam, mert felismertem őket. Az iskolából valók. Gitáromat kissé az arcom elé tartva próbáltam elsuhanni mellettük, de kikapták a kezemből a hangszert.
- Ösztöndíjas… Azt hiszed, ilyen könnyen el tudsz mellettünk menni?
- Add vissza! – nyúltam a hangszeremért, amit szép lassan kivette a tokjából és pengetni kezdte.
A húrokat nagyon erősen húzta, féltem, hogy el fognak szakadni.
- Elszakad! – küzdöttem, hogy el tudjam venni, de semmi esélyem nem volt. A húr erős hanggal elpattant és követte a másik öt húr is. A szemeim könnyel teltek meg és még jobban vissza akartam kapni, de feltartotta a magasba és nem értem el. A többiek nevetését hallottam és az én sírásom szipogó hangját.
- El fogod törni! – mondtam hangosan.
- Az a célom! – nevette el magát.

- Fejezd be! Add vissza neki. Túl messzire mész.  – szólt az egyik fiú a tömegből, csak akkor vettem észre, hogy ugyan az a fiú is köztük van, akivel a testnevelés órán és az ügynökségnél is találkoztam. A gitárért nyúlt, majd mikor elvette lehajolt és beletette a tokjába. Felemelte és átnyújtotta. Csak néztem rá, tekintetéből sajnálatot olvastam le. De ez engem nem vigasztalt. Miután mérgesen elballagtak újra leültem a padra és próbáltam összeszedni a gitárjaim húrjait. A szememből potyogtak a könnyek. Utáltam az embereket, azért, mert mindig azt bántják, ami fontos számomra. Ha engem bántanak már nem sírok, de ez sokkal rosszabb volt annál. A húrok elvágták az ujjaim, miközben próbáltam reménytelenül a helyükre rakni, mintha összeforrhattak volna. Összeszedtem magam, de a gitárom hirtelen megint más kezében voltak és már el is indult vele.
- Add vissza! – szaladtam a fiú után és megfogtam a vállát.
- Vissza fogod kapni. – mondta és újra elindult.