Negyedik rész

-4- 

A fáradság érezhetően maga alá próbált temetni, vagy csak a lustaság próbált rajtam úrrá lenni, miközben az ügynökség felé tartottam.  Jó lett volna a barátaimmal tartani a karaoke bárba, de nekem teljes erőbedobással kellett az álmomra koncentrálnom. A fárasztó próbák után, várt rám az angol tanulás, amivel egyáltalán nem boldogultam, így elindultam segítséget kérni, de egyetlen reményemet Nam Gi Hyung-ot nem találtam sehol.
- Ahjusshi!- állítottam meg a szembe jövő menedzsert. – Nem látta Nam Gi-t? – érdeklődtem tanácstalan arckifejezéssel.
- Épp most láttam a kettesben gyakorolni.
Szememben felcsillant a remény, így nagy mosollyal biccentettem köszönetképpen és már futottam is az említett terem irányába. Egy határozott mozdulattal téptem fel az ajtót és kiáltottam el magam.
- Hyung!
 Kezdeti nekifutásom fokozatosan lassult, ahogy az említett felé tartottam, hisz nem volt egyedül. Meglepetésként ért a felismerés, mikor rájöttem ki is ül mellette.
- Omo! – szegeztem mutatóujjam a velem szemben ülő lányra, aki egy dobverővel a kezében pislogott rám. – Felvettek?
A lány Lee Mi Ja volt és azt hittem nem fogják felvenni, hisz annyira esetlennek tűnt, mégis szurkoltam neki, nem tudom milyen megfontolásból, de így tettem. Végül csak sikerült neki a bólintásából ítélve.
- Nekem jutott a nemes feladat, hogy megmutatom neki a helyet és a szokásokat. Na meg persze megmutatom neki, hogy egy őstehetség vagyok.
Nam Gi pont az a típus volt, aki szeretett a lányok körül lenni és viccesen felvágni az ügyes bajos ki dolgaival. Na, nem mintha rossz szándékból, vagy irigységből gondolnám ezt róla, csupán Ő egy nagyon humoros személyiség és jól kiegészítsük egymást, mint barátok. Ami Mi Ja-t illeti, ritkán láttál az arcán derűt, de most mosolygott. Néha azt az érzést kelti az emberben, mintha mindenki bánatát magában hordozná, de gondolom elég nagy gáz neki az, ahogy a suliban viselkednek vele. Minden furcsasága ellenére, nem értettem a többieket, hisz nem volt rajta, vagy benne semmi megvetni való. Mégis az iskolában mindenki gúnynévvel illeti és bántalmazza. Ahogy elnéztem a vidám bandát pár másodperc leforgása alatt, eszembe jutott, hogy miért is kerestem jó barátomat.
- Remek! Ne szállj el megint magadtól Hyung! Inkább segíts nekem az angolban.
- English? – húzta félre a száját és már-már vinnyogva kérdezett vissza. – Tudom, hogy zseninek látszom, de nem vagyok az.
Ami azt illeti csak a szája volt nagy, hisz a tankönyvből szinte egy épp mondatot nem tudott lefordítani, sőt, azt hiszem a kiejtésével is elég nagy gondok akadtak. Talán nagyobbak, mint nekem.  – Miért nem figyelsz az órán? Akkor tudnád!
- Hyung, te beszélsz? Te nagyobb gáz vagy, mint én.  Most mit fogok csinálni?
Tanácstalanságom kiült az arcomra, majd követte a meglepettség, mikor Mi Ja kikapta a kezemből a tankönyvet és felolvasta a sorokat teljes profizmussal, majd el is magyarázta, hogy melyik mondat mit jelent. A szám tátva maradt, ahogy játszva megoldotta azt a feladatot, amivel én napokig szenvedtem, mert nem tudtam.
- Tudsz angolul? – tette fel azt a kérdést Nam Gi, ami bennem is megfogalmazódott, pár másodperccel ezelőtt.
- Cserediák voltam Angliában két évig, még a középiskola előtt.
- Oh… Elengedtek a szüleid olyan fiatalon? – csodálkoztunk el mind a ketten.
- Nem, Ők küldtek ki az unokanővéremhez. De ennek köszönhetően sokat tanultam és sok dolgot láthattam.
- Van egy ötletem! – Nam Gi feje felett kigyulladt a képzeletbeli villanykörte, ahogy mutatóujjával a mennyezetre mutatott. Az Ő ötletei mindig valami extrém dolgokat takart, de kivételesen most azt találta ki, hogy ha szabadok vagyunk, akkor üljünk össze együtt tanulni, így segítve egymást. Mi Ja először habozott, de végül rábólintott az ötletre és kész volt segíteni nekünk, aminek köszönhetően két hét után az eredményeink javulni látszottak. Bár nem töltöttünk együtt összesen  csak napi fél órát, mert hirtelen változott órarendünk teljesen elvette minden időnket az ismerkedéstől és így csak a tanulásra tudtunk koncentrálni.

- Dae Hyun! – az ajtón a csoporttársam dugta be szőkés fejét és tekintetével engem fürkészet, míg meg nem talált. – Az igazgató azt üzeni, menj az irodába.
Felvetődött bennem a kérdés, hogy „minek?”  De inkább nem kérdeztem vissza, csak felálltam az asztaltól és lenéztem értetlenül pislogó barátomra, akinek az arcáról le lehetett olvasni a kérdést.
- Nem csináltam semmit Hyung, fel se tedd ezt a kérdést! Mindjárt jövök vissza, addig várd meg Mi Ja-t, még nem fejezte be az óráját azt hiszem.
Azzal otthagytam és az iroda felé vettem az irányt. Nem mondom, hogy nem voltam ideges, mert az igazgató, csak azokat a gyakornokokat hívatja az irodába, akikkel gondja van. Arról szó sem volt, hogy azért hív valakit, hogy megdicsérje. Nem… Erről nem is álmodtunk. A tenyerem izzadni kezdett és próbáltam rájönni, hogy miért kell nekem oda mennem.
„Talán romlott a teljesítményem?” – vetődött fel bennem a gondolat és csak bámultam a szürkés, krómozott kilincset. Nem volt más választásom. Lenyeltem egy adag gombócot a torkomban és bekopogtam. A bebocsájtó szó rögtön érkezett is, s ahogy benyitottam nem várt meglepetés ért. Mi Ja állt a szigorú tekintetek kereszttüzében, kezeit maga előtt összekulcsolta, a földet bámulta. Fekete haja ellepte az arcát. Már tudtam, hogy nem kapott semmi jót az igazgatótól, aki sötét, dús kefefrizuráját igazgatva intett felém, hogy lépjek közelebb. Mi Ja rám sem nézett, csak mozdulatlanul bámult tovább, míg én róla tekintetemet az igazgató felé emeltem.
- Egy iskolába jártok… - állapította meg a száját összeszorítva. – Dae Hyun! – emelte fel a hangját, mire hirtelen, bár nem látványosan, de kihúztam magam. – Ismeritek egymást?
Hirtelen jött kérdésére csak hangtalan tátogással tudtam felelni, majd erőt véve magamon hangot is adtam ki magamból.
- Öhm… Egy kicsit.
- Remek!  Akkor jó lesz együtt dolgozni. Ugyanis együtt fogjátok csinálni a féléves bemutatót. Annak reményében, hogy Mi Ja feloldódik és javul a teljesítménye. Sokat várok el tőletek, és mint tudjátok a debütálásért meg kell dolgozni. Ne lazsáljatok! Ezt, főkét Mi Ja-nak szánom, mert a te eredményeid majdnem a legjobbak. –nézett rám. - Ezért is választottalak téged. A tanulás egész jól megy Mi Ja, de fizikailag le vagy maradva. – nézett vissza az említettre. – Próbálj meg beilleszkedni és ne bánjam meg, hogy felvettelek.
- Rendben! – bólintott egy nagyot, de még mindig a haja árnyékában maradt.  Tudtam, hogy ennyi, amit mondani akart nekünk és ez több volt, mint elég, így köszönetet mondva meghajoltunk és elhagytuk a levegőtől mentes övezetet. Mi Ja a falnak támaszkodott és szaporán szedte a levegőt. Azt hittem, hogy rosszul van, ezért megérintettem a vállát.
- Jól vagyok, csak bent elfelejtettem levegőt venni. Szorított a mellkasom.  – nézett rám.
- Nagy fejmosást kaptál?
- Ami azt illeti, igen. Pontosabban megkaptam, hogy le vagyok maradva, és hogy túl visszahúzódó vagyok. De, mi az a féléves bemutató?
Ez volt az a pillanat, mikor rájöttem, hogy szerencsétlen lány tényleg semmit nem tud erről a világról és a vállalatról. Nagyot sóhajtottam és magyarázni kezdtem.
- Minden harmadik hónapban van egy ügynökségen belüli rendezvény, de nevezhetnénk versenynek is a gyakornokok között. Hogy ez miért jó? Így követik nyomon a fejlődésünket. Van, mikor csapatokra vagyunk osztva, vagy csak magunkban kell előadnunk valamit. Elég szigorúan veszik… Jövő hónapban a negyed éves bemutató lesz. Ideje gondolkoznod és felkészülnöd rá. De azt hittem mindezt elmondták neked. 
- Valami ilyesmiről hallottam, csak lehet a feszültség miatt nem jegyeztem meg. Két hete vagyok még itt, ez nekem nagyon új.
Újabb sóhaj szakadt ki belőlem.
- Nem akarlak megbántani, vagy elvenni a kedved, de ez itt senkit nem érdekel. Bekerültél, így a legjobbat várják el tőled. Én majdnem egy éve vagyok itt és még mindig sokat kell fejlődnöm. Nem mindenki kerül be ide Mi Ja. Piszok mázlid volt, ami azt jelenti, hogy nagy reményeket fűznek hozzád. Ne okozz nekik csalódást. Dolgozz keményen az álmaidért.
Pár perc csend után kezdtem félni attól, hogy megbántottam, mert gondolkodó arckifejezésén kívül mást nem láttam.
- Menjünk tanulni! – nézett rám hirtelen, épp akkor, amikor szóra nyitottam volna a szám, de inkább nem mondtam semmit és visszamentünk Hyun-hoz, aki a tükör előtt táncolt. Imádtam azt a számot, így gyorsan beszálltam a koreográfia végére.
- Emlékszel, mikor együtt csináltuk a féléves bemutatót? – nevetett rám Nam Gi.
- Igen! Mennyit hülyültünk. Most pedig Mi Ja lesz a partnerem.
- Na, ne már! –esett le az álla. - Együtt csináljátok a bemutatót?
Mi Ja fejbólintással válaszolt, bennem meg felmerült a kérdés, hogy mégis milyen képességekkel rendelkezik az előttem álló lány.
- Mi Ja? Táncolnál nekünk? – kértem meg, hogy felmérhessem az adottságait. Zavarodott lett és el is pirult a váratlan felkérésen. – Mi a baj? Nem tudsz táncolni?
- Nem látod, hogy szégyenlős? – lökött oldalba Nam Gi.
- Nem lehetsz szégyenlős, különben nem fogjuk tudni összehozni a bemutatót.
- Ebben viszont igaza van. - fintorgott a mellettem álló.
 Leültünk a fal mellé és vártuk, hogy a zavart lány mutasson nekünk valamit. Egy pillanatra behunyta a szemét és mély levegőt vett, majd kifújta reszkető hangot kiadva. A táskájából elővett egy botot, amin vörös szalag kígyózott. A terem közepén tökéletes csigákba rendeződött a földön. Felkeltette a kíváncsiságom, oly annyira, hogy kissé megfeszülve dőltem előre.  A lejátszóban elindult a zene és Mi Ja táncolt. Nem tudtam volna megmondani, hogy milyen elemekkel vegyítette a táncot. Testrészei úgy mozogtak, mintha gumiból lettek volna. Soha nem láttam még embert ilyen mozdulatokat végrehajtani a dallamos, nyugati rock zenére.
 Észre sem vettük, hogy a produkció végére, már mindketten állunk és egy-egy mozdulatnál teljes erőből tapsolunk és üdv rivalgunk. A vörös szalag tökéletes csigákban pörgött mögötte és mellette is.  A produkciót egy határozott mozdulattal zárta és lihegve nézett ránk.
- Wow! Engem elvarázsoltál.  Hol tanultad ezt? – támadta le a kérdéseivel Nam Gi, én viszont csak álltam és néztem ki a fejemből, mert álmomban nem gondoltam, hogy ennek a lánynak ilyen tehetsége van. Nem akartam elhamarkodni a dicséretet, mert ez még nem elég, hogy megnyerjük a versenyt, de kezdésnek nem is volt rossz, sőt, kecsegtetőnek láttam a felkészülést.
- Gyerekkorom óta ritmikus gimnasztikázok és balettozok. Ezért kerültem külföldre is.
- Néha olyan érzésem volt, mintha repültél volna és az a piros szalag csodálatos volt. Hogy csináltad? – vette ki a kezéből a vékonyka botot és kevés sikerrel, de pörgetni kezdte.
- Nem mindegy hogy mozgatod! Használd a csukód.
Még mindig csak csendben álltam ott és a gondolatok zápora zuhant rám. Nem értettem miért bántja mindenki ezt a lányt. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek mutatja magát.
- Dae Hyun? – zökkentett ki a gondolataimból. – Megpróbálod? – nyújtotta felém a botot és már rá is kényszerültem, hogy alá vessem magam a próbának. Szerencsére sikerrel jártam.
- Omo! Dae! Jó a csukló technikád! – röhögött perverz barátom.
- Ne legyél bunkó Hyung! – mutattam felé vakítóan szarkasztikus mosolyom.
- Ugyan, csak neked piszkos a… - a mondat közepén sikeresen félbeszakítottam, a szájára tapasztott kezeimmel, amit rögtön le is lökött.
- Ne tedd a számra a kezed, ki tudja, mit fogdostál vele… - törölgette meg ajkait.
- Hyung… Meg akarlak ütni! – fintorogtam rá.
- Na, gyere! – vette fel a bokszoló állást. – Gyere, ha mersz! – kezdett hozzá ugrálni is, majd Mi Ja hangos nevetése ütötte meg a fülünk. Mindketten a hang irányába néztünk.
Csodálkozva bámultam a derült személyt, aki eddig a sötétben bujdosott valahol, de ma kimerészkedett a fényre és külön örültünk, hogy ezt mi értük el…

elképesztő mozdulatokat hajtott végre.

Harmadik rész

-3-

A meghallgatás óta öt nap telt el, beleértve a hévégét is. Ebédszünet előtt, kénytelen voltam meglátogatni a könyvtárat, mivel szükségem volt pár könyvre. A táskámat a vállamra kaptam, s amilyen gyorsan csak tudtam keresztül vágtam magam a folyosón, hogy még véletlenül se fussak össze bármelyik zaklatómmal. Visszafelé tartottam, amikor valami lágyan a fejemnek ütődött, majd lazán legurult a vállamról. Csak bámultam a földön lévő papírgalacsint, majd lehajoltam érte. Egy szem cukor volt belecsomagolva és egy mondat állt rajta.

„ Gyere a tetőre! - Dae Hyun”
- Ki az a Dae Hyun? – néztem körbe értetlenül a tömegben, de senkit nem láttam. Nem voltam benne biztos, hogy nekem címezték ezt a levelet, de a lábaim elindultak a tetőre vezető lépcsőn. Kissé féltem, hogy valaki újra terrorizálni akar, de valami azt súgta, hogy ez most más. Idegesen tétováztam a kilincs felett, nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet, de végül kinyitottam. Rögtön megütötte a fülem a gitár hangja, amit egy fiú csalogatott elő a hangszeremből, a szürkés kerítés mellett ülve. Ahogy közelebb mentem, már tudtam, hogy ki az. Jó pár lépésre álltam meg előtte, s úgy néztem le rá. Felmosolygott rám és a hangszerre támaszkodott két kézzel.
- Azt hittem nem jössz el…
Szótlanul néztem le rá. Most tudtam jobban szemügyre venni és rájöttem, hogy Jung Ah, miért kedveli annyira ezt a fiút. Tekintete kedvességet és őszinteséget tükrözött, nem volt egyáltalán félelmetes számomra, ami meglepő volt.
- Mi a neved? Gondolom, nem ösztöndíjasnak hívnak…
- Lee Mi Ja. – mondtam, s nem fűztem hozzá semmit.
- Ohh! – kerekítette ajkait. – Szép neved van.
- Visszakapom a gitárom?
- Meg sem kérdezed, hogy engem hogy hívnak? – nevetett, majd felém nyújtotta a gitárt.
- Dae Hyun? – kérdeztem, miközben alaposan szemügyre vettem a kezemben lévő kincsem.
- Jung Dae Hyun vagyok.
- Nos, Dae Hyun, nem tudom miért javítottad meg, de köszönöm – hajoltam meg köszönetképpen.
- Kicsit túlzásba estek a barátaim… - vakarta meg a tarkóját. Zavarától én is zavarba jöttem, így felé nyújtottam az apró édességet, ami a papírba volt csomagolva. Egy ideig csak nézett a tenyerembe, majd elnevette magát.
- Azt neked adtam. Finom joghurtos-epres. Edd meg.
Egy félmosolyt engedtem meg magamnak, ahogy nevető arcát néztem.
- Te… Mosolyogtál! Napok óta figyellek, de egyszer sem láttalak mosolyogni.
- Oh… - vált komolyra az arcom.
- Ne haragudj, hogy fejbe dobtalak vele, de elég nehéz volt kitalálni, hogy csaljalak fel ide, anélkül, hogy mások követnének. De végül sikerült… - töltötte el büszkeség az utolsó mondatnál. A táskámban kezdtem el kutatni, majd felé nyújtottam egy szendvicset.
- Omo!
- Cserébe, amiért megcsináltad a gitárom.
- Honnan tudtad, hogy éhes vagyok? – nyúlt érte, majd elkezdte kicsomagolni. – Köszönöm!
- Én köszönöm! – mondtam, majd szoknyámat magam alá tűrve leültem mellé a kőre, hogy kipróbáljam a gitárom.
- Hívtak már az ügynökségtől? – kérdezte, miközben a húrokat pengettem.
- Nem. - ráztam a fejem. – Elrontottam a felvételit, így nem hiszem, hogy sikerült.
- Ne add fel azért. – mondta, miközben újabb falatot harapott az ételből. Fél szemmel a fiút néztem, egyáltalán nem olyannak tűnt, mint a barátai, de nem akartam hamar ítélkezni. Megmentett a testnevelés órán és megjavította a gitáromat is, nem tudom, hogy miért, de kicsit örültem neki.
- Ahh… Jól esett, de most már mennem kell. – kapta ki a kezemből, azt, ami az enyém.
- De… - mondtam volna kétségbeesetten.
- Ne nézz így rám. Ha jól sejtem, tőled el fogják venni. Suli után várlak ott. – mutatott az iskola kapuin túlra, s egy intéssel, már el is rohant.

Ma sem úsztam meg a szívatást, amikor visszaértem a padomhoz, újra ott voltak rajta a nem kívánatos szavak. Pedig reggel takarítottam le róla. Ez a leggyakoribb szórakozásuk az iskolatársaimnak. Én annyira nem nevettem rajta. Elővettem a táskámból az oldószert és vakarni kezdtem a padomat, ami elég sokáig eltartott, de végül hazaindultam.
Kíváncsian, mégis kételkedve léptem ki a suli kapuján. Dae Hyun-t nem láttam sehol.
- Valószínű Ő is olyan, mint a barátai… - mentem szomorúan tovább.
- Ez fájt… - érkezett a hang a hátam mögül. Meglepően tapasztaltam, hogy ott állt falnak támaszkodva. Ellökte magát a betontól és felém jött.
- Azt hittem soha sem hagyott itt a sulit…
- Sajnálom… és… - hagytam szünetet. – Köszönöm. –vettem át a felém nyújtott hangszert.
- Nincs mit. Vigyázz magadra a hazafelé vezető úton, már sötétedik.
- Te is. –mondtam utána, ahogy néztem távolodó hátát, majd én is hazaindultam.

Apám a családi vacsoránál még mindig nem szólt hozzám, de még csak rám sem nézett. A feszültség érezhető volt körülöttünk, s inkább én sem szóltam semmit, csak váratlanul megcsörrenő mobilom után néztem.
- Felveszem. – ballagtam oda a szekrényhez és a fülemhez emeltem a készüléket. – Igen?
- Jó estét. Elnézést a késői hívásért. A TS Entertainment-től keresem.
- TS Entertainment? – ismételtem meg.
- Igen. Értesíteni szeretném, hogy a felvételre való jelentkezését elfogadták. Kérjük, holnap jelenjen meg az ügynökségünkön, a továbbiak miatt.
- É-Értem… - nyögtem a telefonba, majd csak bambán a nyuszis háttérképemet néztem a kijelzőn. Anya megérintette a vállam.
- Mi a baj Mi Ja?
- Anya… Felvettek az ügynökséghez. – néztem rá hitetlenkedve.
Apám rögtön felállt az asztaltól és a szobájába ment, ahol magára csapta az ajtót. Csak néztük anyámmal, majd közölte, hogy:
- Nem hiszem, hogy jó ötlet Mi Ja! Apád ellene van! Miért nem kezdesz újra gimnasztikázni?
- Szoktam gimnasztikázni az iskolában, mikor már mindenki elmegy, de nem olyan keményen, mint régen. Ez nem gyógyír számomra. Valami mást kell találnom. Holnap meg kell jelennem az ügynökségen, de egyedül kell mennem.
- Legalább engedd meg, hogy veled menjek.
- Neked dolgoznod kell. Kérlek, támogass anya és hívd fel a sulit.

Reggel idegesen keltem és azt sem tudtam mit vegyek fel. Végül egy átlagos farmer és póló összeállítást választottam. Amikor kiléptem a szobám ajtaján, apa már nem volt otthon és anya is idegesen, valamint szomorúan nézett rám. Bűntudatom volt, de tudtam, hogy ez az, amit meg kell tennem, ha már belevágtam. Nem fordulhatok vissza.
Az épületbe érve, kerestem egy szimpatikus embert, akitől útba igazítást kérhetek. Egy fiatal nő jött velem szemben, így őt szólítottam le.
- Öhm. Elnézést. Én, még új vagyok itt. Megbeszélésre jöttem.
- Ah, gyere, bevezetlek az irodába. –mosolygott rám, majd követtem.
Egy üveges ajtó mögött, tölgyfa íróasztalnál ült egy férfi. Kedves arckifejezése miatt, kicsit elmúlt a görcs a gyomromból, de még így is nagyon kellett koncentrálnom, arra, hogy mit mond, miután hellyel kínált.
Énekóra, táncóra, nyelvtanulás és még megannyi dolgot mondott, amit be kell tartanom, de a felét sem jegyeztem meg zavaromban. Iskola után mindig tréning lesz, valamint a hétvégén is. Tudtam, hogy nem könnyű az, amibe belevágtam, de aláírtam mindent, amit kellett.
A megbeszélés után felhívtam az anyukámat, mert tudtam, hogy aggódik és elmondtam neki mindent, majd felfedező útra indultam az épületben.
Egy próbateremből hangos zene dübörgött, így megálltam előtte, hogy bekukkantsak. Négy lány elképesztő koreográfiával táncolt a tükrös helységben. Elfogott egy furcsa érzés. Nem tudtam, hogy képes leszek-e ilyen mozdulatokat produkálni.
Ahogy lassan felfedeztem a földszintet, majd az első emeletet. Elindultam a következő szintre. Lassan tettem a lábam a lépcső fokain, minden kis szegletet és falon lógó dolgot szemügyre véve. Velem szemben inogva jött lefelé valaki. A könyvektől alig látott.
Egy adag könyvet levettem a tetejéről, mert ha nem teszem, az egész leborul.
- Ah… köszi. – mondta megkönnyebbülve. Majd tágra nyíltak a szemei. – Omo! A fura lány! – azzal a mozdulattal, ahogy kimondta, vissza is raktam a könyveket a többi tetejére és elmentem mellette.
- Várj! Várj! Ne haragudj, nem úgy gondoltam. Felvettek?
Lenéztem rá, majd visszamentem hozzá és újra kezembe vettem egy adagot, hogy könnyítsek rajta.
- Felvettek…
- Szuper. Lepakolom ezeket a könyveket és körbevezetlek. Mi a neved?
- Lee Mi Ja vagyok!
-Kim Nam Gi vagyok. Kezet nyújtanék, de épp teli van. – nevetett, majd intett a fejével, hogy menjünk.
Ahogy a könyveket néztem, felmerült bennem a gondolat, hogy ezeket mind kiolvasta-e, majd hangosan fel is tettem ugyanezt a kérdést.
- Ah, főiskolás vagyok, muszáj sokat tanulnom a gyakornokság mellett. – mosolygott rám, miközben a könyökével kinyitotta az egyik ajtót.

Nam Gi folyamatosan beszélt és nevetett. Történetekkel árasztott el, miközben egy szekrényre pakolta be a könyveket. Amikor végeztünk megmutatott nekem mindent és megígérte, hogy holnap az óráink után megmutatja, hogy kell dobolni.

Második rész

-2-

A kezem megremegett a kilincs felett, de amikor kinyílt az ajtó, nagyon meglepődtem, mert nem a várt tömeg fogadott, hanem csak pár ember, akik észre sem vették, hogy bementem az ajtón. A tokba zárt gitáromat szorongattam és odaléptem egy fiúhoz.
- Öhm… Elnézést…  - hajoltam kissé oldalra, hogy a periférikus látáskörébe kerüljek. Nagyokat pislogva nézett rajtam végig, majd mosolyra húzta a száját.
- A meghallgatásra jöttél? – némán bólintottam egy aprót, mert az izgalomtól nem jött ki hang a torkomon. – Odakísérlek. Kövess.
Nem sokat sétáltunk, de én végig az előttem lévő fiút néztem, vagyis csak indigókék ingjét, ami a hátára tapadt. Egy fehér ajtó előtt álltunk meg, amint kinyitotta a zaj szinte kicsapott a teremből és szembesültem a rengeteg emberrel, akik bent voltak. Hátrálni kezdtem, a zaj bántotta a fülem és az emberek látványa megrémisztett.
- Kicsit ijesztő lehet, de ne aggódj, menni fog. – nyomott be a fiú a hátamnál fogva és rám csukta az ajtót. Szólásra állt a szám, de csak tátogtam a fehér ajtót nézve. Pár pillanatig csak álltam az értetlenül rám szegezett szempárok között, majd behúzódtam a fal mellé és próbáltam láthatatlannak tűnni. Egy lány odajött és a kezembe nyomott egy űrlapot, valamint egy sorszámot.
- Töltsd ki, és majd ha szólítanak, akkor add le. – mondta és azzal ott is hagyott. Hirtelen rossz ötletnek tartottam az egészet és kétségbeesetten azt kérdeztem magamtól:
„Mégis mit keresek itt?”
A koncentrálás elég jól ment, s kezdtem megszokni az embereket, akik jöttek, majd mentek ki az ajtón. Sokáig kellett várnom, de addig elnyomtam magamban a kételyeimet. Megrezzentem, amikor az én számomat kiabálták be. Ólomnak érzett lábaim nehezen haladtak előre.
- Te következel? – nézte a lány a kis kártyán álló számot, én meg csak némán bólintottam egyet. Betessékelt a terembe és ugyanúgy, mint nem rég a fiú becsukta mögöttem az ajtót. Egy másik lány jött oda elvenni a papírjaim, majd a három férfihoz vitte, akik egy hosszú asztalnál ültek. Örültem neki, hogy nem nők voltak, valahogy a nőkkel kevésbé jöttem ki, mint a férfiakkal.
Csak álltam ott és néztem őket.
- Mivel kezd? – kérdezte formálisan a középen ülő férfi, aki a papírjaim nézte.
- Ahh… Mivel? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Tánc vagy ének?
„Tánc?” 
Valahogy idegesebb lettem, nem számítottam rá, hogy táncolnom is kell. Behunytam a szemem és vettem egy mély levegőt.
- Ne idegeskedjen, csak nyugodtan.
Látták rajtam, hogy ideges vagyok, annak ellenére, hogy próbáltam magamban elnyomni ezt a fullasztó érzést. Választottam.
- Ének… - vettem ki a gitáromat a tokjából és átvettem a hevedert a vállaimon. Nyeltem egy nagyot és koncentrálva kizártam mindent. Az első hangok bizonytalanok voltak, de ahogy átjártak, megnyugodtam és sikerült végig énekelnem.  Rengeteget írtak a lapra maguk előtt, de a mosolyukból ítélve, annyira nem lehetett rossz.
- Hozott zenét?
- Öhm… - estem kétségbe, majd eszembe jutott az ipodom a zsebemben. – Csak ez van… - emeltem fel.
- Jobb, mint a semmi.
Egy srác felém nyújtotta a kezét, eddig észre sem vettem a sok elektromos kütyü mögött. Odaballagtam, Ő pedig egy kis átjátszó kábellel egyszerűen csatlakoztatta. Beállítottam a zenét és visszaálltam a helyemre. A zene mindig erőt adott nekem. A táncom sok gimnasztikai elemet tartalmazott, hisz nem készültem koreográfiával, de még így is az egyik mozdulatnál megcsúsztam és elestem. A zene csak szólt, én pedig ott ültem a földön, a padlóra támaszkodva. Nem tudtam megmozdulni, de végül összeszedtem magam és már ki akartam menni.
- Hol tanulta ezeket a mozdulatokat? – hirtelen kaptam fel a fejem.
- Ritmikus gimnasztikázok és balettozok gyerekkorom óta.  – válaszoltam.
- Rendben! Köszönjük.
Éreztem, hogy nem sikerült, így szomorúan sétáltam ki a tömegből.
- Hogy ment? – jött oda a mosolygós barna fiú, amint becsuktam az ajtót. Csak pislogtam, míg mellé nem állt egy másik fiú.
- El is felejtettem, hogy ma van a meghallgatás…- közölte, majd rám nézett. – OMO! Te a sulinkból vagy! – csodálkozott el. – A meghallgatásra jöttél? Hogy ment?
Nem szóltam semmit, csak zavartan elrohantam. Éreztem az értetlen pillantásukat a hátamon.
Amint kiértem megtorpantam. Felragyogott az arcom és toporzékolni kezdtem örömömben.
- Még ha el is rontottam, de megcsináltam. – ezekkel a gondolatokkal mosolyogva rohantam haza, ugyanis a válogatás, az egész iskolaidőt elvette. Apám karba tett kézzel várt rám, amint beértem.
- Mi Ja! – mondta egészen hangosan, szigorú hangsúllyal. Már tudtam, hogy bajban vagyok. – Hol voltál? Haza kellett jönnöm a munkából, mert hívtak az iskolából, hogy ma nem mentél be.
- Sajnálom…
- Tudod milyen fontos a munkahelyem, hogy minden nap azért küzdök, hogy megmaradjon és el tudjam tartani a családot. Ha elbocsájtanak, el kell mennünk innen. Soha nem gondolsz a következményekre, csak a saját kis világodban élsz. Az edzéseket is feladtad…
- Ez nem egy álomvilág apa, ez sajnos a valóság, csak te nem veszed észre, hogy min megyek keresztül.
- Ne beszélj nekem vissza!
Ordított utánam, majd bevágtam a szobám ajtaját.
- Mi Ja! Azonnal nyisd ki és beszéljük meg! Nem kaptam választ a kérdésemre.
Dübörgött az ajtómon, nem volt választásom, ha nem nyitom ki csak rosszabb lett volna.
- Hol voltál?
- Meghallgatáson.
- Milyen meghallgatáson voltál iskola helyett?
- Csatlakozni akarok egy ügynökséghez.
Apám nyakán kidülledtek a dühtől az erek.
- Mi folyik itt? – lépett be anya az ajtón és kezéből mindent eldobva rohant oda hozzánk.
- A lányod csatlakozni akar valamilyen ügynökséghez…
- Mi Ja!? – nézett rám kérdőn.
- Ne haragudjatok, muszáj megpróbálnom kitörnöm a komplexusomból.
- De így? Én ebbe nem egyezek bele! – közölte apám.
- Egyszer sem hallottál énekelni, vagy játszani. A versenyeimre soha nem jöttél el. Csodálkozol rajta, hogy abbahagytam?  Miért nem adsz nekem legalább csak egy esélyt? Lehet, fel sem vesznek és akkor meg lesz az, amit akartok.
Tudtam, hogy kegyetlen szavakat mondtam és tiszteletlen voltam, de utáltam, hogy pont ők, akikre a legjobban számítok, nem értenek meg engem és magamban kell megküzdenem mindennel. A saját utam járom…
Felkaptam a gitárom és elindultam kiszellőztetni a fejem.
Sírva ballagtam a kihalt környéken. Nem szerettem a sötétben mászkálni, de haza sem volt kedvem menni, így csak leültem egy padra és a térdeimet szorosan a mellkasomhoz húztam. A fejem a lábaimnak támasztottam és a könnyeim potyogni kezdtek. Pár perc pityergés után megtöröltem a szemem és a gitáromat felkapva énekelni kezdtem. A környék kihalt volt, senki nem hallhatta, de engem megnyugtatott. Észre sem vettem, hogy az idő elszaladt. A szüleim biztos nagyon aggódnak értem. Visszatettem a gitárt a tokjába és szaladtam haza. Egy hat, talán hét fős csapat jött felém. Lelassítottam, mert felismertem őket. Az iskolából valók. Gitáromat kissé az arcom elé tartva próbáltam elsuhanni mellettük, de kikapták a kezemből a hangszert.
- Ösztöndíjas… Azt hiszed, ilyen könnyen el tudsz mellettünk menni?
- Add vissza! – nyúltam a hangszeremért, amit szép lassan kivette a tokjából és pengetni kezdte.
A húrokat nagyon erősen húzta, féltem, hogy el fognak szakadni.
- Elszakad! – küzdöttem, hogy el tudjam venni, de semmi esélyem nem volt. A húr erős hanggal elpattant és követte a másik öt húr is. A szemeim könnyel teltek meg és még jobban vissza akartam kapni, de feltartotta a magasba és nem értem el. A többiek nevetését hallottam és az én sírásom szipogó hangját.
- El fogod törni! – mondtam hangosan.
- Az a célom! – nevette el magát.

- Fejezd be! Add vissza neki. Túl messzire mész.  – szólt az egyik fiú a tömegből, csak akkor vettem észre, hogy ugyan az a fiú is köztük van, akivel a testnevelés órán és az ügynökségnél is találkoztam. A gitárért nyúlt, majd mikor elvette lehajolt és beletette a tokjába. Felemelte és átnyújtotta. Csak néztem rá, tekintetéből sajnálatot olvastam le. De ez engem nem vigasztalt. Miután mérgesen elballagtak újra leültem a padra és próbáltam összeszedni a gitárjaim húrjait. A szememből potyogtak a könnyek. Utáltam az embereket, azért, mert mindig azt bántják, ami fontos számomra. Ha engem bántanak már nem sírok, de ez sokkal rosszabb volt annál. A húrok elvágták az ujjaim, miközben próbáltam reménytelenül a helyükre rakni, mintha összeforrhattak volna. Összeszedtem magam, de a gitárom hirtelen megint más kezében voltak és már el is indult vele.
- Add vissza! – szaladtam a fiú után és megfogtam a vállát.
- Vissza fogod kapni. – mondta és újra elindult.

Első rész

- 1 -

A mai nap is szinte ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Idegesen léptem be az iskola kapuin, kíváncsian várva, ma milyen dolgok fognak velem történni. Általában korán érkezek, így még kevesen vannak bent. Az ablakból figyeltem ma is, ahogy a tanárok és diákok szép lassan megtöltik az udvart és vele együtt az egész iskolát. A tenyerem izzadni kezdett, ahogy az osztály teli lett. Idegesen töröltem meg egyenruhám szoknyájába, s próbáltam koncentrálni és nem félni az előttem álló dolgoktól.
Az osztály mindig olyan zajos, ezért szerettem, mikor az órákon csak a tanár hangját lehetett hallani.
Az utolsó előtti órámon ültem és megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy eddig a napom nem is olyan rossz. A csengő azt jelezte, hogy ebédidő következik, így felkaptam a táskámat és a mellkasomhoz szorítva elindultam a folyosón. Végig a földet bámultam magam előtt, de ismerős vihogás ütötte meg a fülem. Nem akartam Jung Ah-val és a bandájával találkozni, így gyorsan berohantam a mosdóba. A hátam a falnak vetettem és lekaptam vastag keretes szemüvegem. A mennyezet fehérségét néztem és szapora légzésemet próbáltam kontrollálni.  
- Szerintem eltévedtél… - a hang irányába kaptam a fejem, ami nem több mint két méterről érkezett. Egy barna hajú fiú bámult rám nagy szemeivel, s meglepett arckifejezéssel.  Körbenézve meglepetten tapasztaltam, hogy a férfi mosdóban vagyok. Az arcom teljesen vörös lett, szerettem volna elrohanni, de az illem úgy diktálta kérjek elnézést.
- Sajnálom. – hajoltam kettőt egymás után, majd átrohantam a szomszédos ajtó mögötti női részlegre. Az utolsó kabint céloztam meg, az volt az egyik olyan hely, ami nyugalmat adott nekem, a másik ilyen hely a tetőtér volt. Az ajtó nyitódott és kissé megrezzentem, amikor rájöttem, hogy valaki bejött. A levegőt visszatartva vártam.
- Tudod, melyik csajról beszélek! Az ösztöndíjas…  Azt hiszem Lee Mi Ja a neve, egy barátja sincs és szerintem valami gond van a fejével…
- Bolond?
- Nem, inkább csak egy szerencsétlen…
Az ajtót becsapták, de tudtam, hogy a rólam szóló beszélgetés ezzel nem ért véget.
Az ülőkén ülve elfogott a szomorúság, elővettem a füzetem és írni kezdtem…

2010.április 10.

Érezhetően eljött a tavasz, a virágok hamarosan szirmukat bontják. A női mosdóból nem lehet látni az üdén zöldellő növényzetet, s talán azért vagyok ilyen szomorú… Nem… Azért, mert az iskola ma is kegyetlen hozzám. A félelmem itt a többszörösére emelkedik. Néha úgy érzem, hamar gyógyulok, hisz már képes vagyok az emberekkel kommunikálni, nem úgy, mint egy évvel ezelőtt. Az orvosom, anyám jó barátnője, aki azon az állásponton van, hogy ez nem fóbia, csupán trauma, amit muszáj lesz leküzdenem. Anyám megértő, viszont apa néha túl szigorú hozzám, ami csak megnehezíti a helyzetemet. Olyan vagyok, mint más korombeli lányok, akkor miért néznek rám másképp az emberek? Miért bántanak?

A füzetem összezárásával bátorságot vettem magamon és elindultam az ebédlő felé. Ritkán eszem ott, ha van egy kis zsebpénzem, mindig veszek valamit magamnak a büfében és magammal viszem a tetőre. Most is így tettem. Gyorsan átfutottam az emberek között és szaporán felmentem a lépcsőkön. A friss tavaszi levegő az arcomba csapott, ahogy kinyitottam az ajtót. Szabadnak, könnyebbnek éreztem magam. Mindig ugyanoda szoktam ülni, a védő korlát mellé, ahonnan lelátok az egész udvarra és így fogyasztom el az ebédemet, közben nézem, ahogy az emberek felszabadultan mosolyognak és bohóckodnak a barátaikkal. Nincsenek barátaim, vagyis az én barátom csupán a zene, de benne még sohasem csalódtam… Ha énekelhetek vagy táncolhatok, akkor az elmém kiürül és képes vagyok minden félelmemet levetkőzni. Kicsi koromtól kezdve ez éltet, ezért mindig olyan iskolába jártam, ahol kiélhettem a szenvedélyem. A szüleim nem tágítottak attól, hogy sportoljak valamit, ezért a ritmikus gimnasztikát választottam a sok egyéb más gimnasztikai gyakorlat mellett. Élveztem és mai napig szeretem csinálni. Persze az iskolában én vagyok a kiközösített, mindenki játékszere. A becenevem, csak „ösztöndíjas”, mivel a szüleim soha nem tehetnék meg, hogy ilyen iskolába járassanak.  Amint megtudták, hogy ösztöndíjas vagyok, pokollá tették az addigi vidám életem. Úgy érzem, már soha sem fog visszatérni a régi lényem. Így minden nap a zenébe menekülök, de egy percét sem bánom.
  Az ebédszünet végével testnevelés óra következett. Soha nem értettem, hogy miért kell ebéd után összerázni a gyomrom, de nem panaszkodtam, lefutottam a nyolc körömet, ami ki volt adva. Az osztályból nem mindenki foglalkozott a feladattal, a lányok a kerítésnek dőlve vihogtak és a telefonjukat nyomogatták, valószínű valamelyik idol csapat volt a napi téma. A fiúk pedig fociztak a felsőbb évesekkel.
 Mire lefutottam a köreimet eléggé kifulladtam és védekezni sem tudtam a felém szélsebesen érkező focilabda elől. Láttam, hogy érkezik, de már csak az arcomat tudtam védeni az ütéstől, ami földre döntött. Óriási nevetés tört ki, mindössze egy fiú állt meg felettem mérgesen és kiabált a labdát rúgóra.
- Normális vagy? Miért kellett szándékosan felé rúgni?  - kiabálta, majd leguggolt mellém. Jung Ah arckifejezése mindent elárult, dühös volt rám.  – Jól vagy? – kérdezte az ismerős arc, de nem tudtam beazonosítani, hogy hol találkoztunk. – Elkísérjelek az orvosiba?
- Nem. Semmi bajom. – álltam fel és leporoltam fekete melegítőalsómat. Mérgemben vissza akartam rúgni a labdát, de inkább csak otthagytam.
Szememben könny gyűlt, azt hiszem inkább a méregtől.
- Auu… Ez fáj… - szipogtam a karomat nézve.
- Hej! Te! – kiabált utánam valaki. Hátra sem néztem, csak gyorsabban kezdtem sétálni az öltöző felé, de beelőzött és elém állt.
- Ezt elejtetted. – nyújtotta felém a szemüvegemet. – Azt hiszem egy picit megsérült.
- Köszönöm. – vettem át félénken.
- Elég piros a karod. Fáj? Nem kellene borogatni vagy valami? – fürkészte a karom.
- Ahh! – zavarba jöttem és nem tudtam az arcába nézni. – Nem fáj. – gyorsan feltettem a szemüvegem és kissé jobban éreztem magam, mert olyan volt, mintha azzal, hogy viselem kissé láthatatlanná tesz. Persze ez nem volt igaz, de a lelkem mégis nyugodtabb volt tőle, annak ellenére, hogy nem volt rá szükségem. A keret megrepedt, de még viselhető volt.
- Még egyszer köszönöm! – hajoltam meg és otthagytam. Úgy döntöttem, hogy inkább gyakorolni megyek. A gimnasztika kissé kizökkentett a gondolataimból, s mikor már nem voltak olyan sokan az iskola területén úgy döntöttem, hogy hazaindulok. Alig értem ki az udvarra:
- Hej, ösztöndíjas!  - állt meg előttem rémálmaim megtestesült alakja Jung Ah.
Ő a suliban a legnépszerűbb lány, több barátja volt már, mint nekem plüss állatom, pedig szép számmal összegyűjtöttem őket. Utáltam őt. Ő az, aki rengeteget bántott és a mai napig bánt.
- Biztos boldog vagy, hogy Oppa megvédett? – nézett rám az egyik szemöldökét felhúzva. Akárhogy erőlködtem nem értettem miről beszél.
- Csak, hogy tudd, nem szeretném, ha gondot okoznál Oppának, Ő túl kedves, sajnos még az olyan gyámoltalanokkal is, mint te vagy.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz. – el akartam mellette lépni , de két csatlósa megállított. Jung Ah az arcomba hajolt.
- Remélem felfogtad! – Orrfacsaróan büdös parfümjétől elszédültem, s legszívesebben befogtam volna az orrom. Ezt a szagot húzta végig a folyosókon, nem csoda, hogy döglenek utána a fiúk.
Ezen jót mosolyogtam, ami Jung Ah-nak kevésbé volt vicces.
- Mit nevetsz? Mi olyan vicces? – markolt a hajamba és ellökött.  Nem szóltam semmit, csak hagytam dühöngeni magában.
- Komolyan mondtam! – nézett le rám, majd otthagytak. Annyira untam az állandó piszkálást, a lila foltokat a testemen és hogy mindig egyedül vagyok. A buszmegállóban állva azon töprengtem ismét, mint minden áldott nap, hogy hogyan tehetnék szert önbizalomra? Egy férfi plakátokat ragasztott ki az oszlopokra. hajtott a kíváncsiság, így odamentem megnézni.
„Meghallgatás”
A papírt letéptem és böngészni kezdtem rajta a feliratot.
„ A TS Entertainment gyakornokokat keres.”
- Gyakornok? Ez valami jel lenne? – kérdeztem magamtól, de mivel jött a buszom zsebre kellett vágnom a papírt. Este a számítógépem előtt ülve rákerestem az ügynökségre és úgy döntöttem, hogy elmegyek a meghallgatásra, bár nem bíztam benne, hogy sikerül.
Másnap megvártam, míg a szüleim elhagyják a házat és visszalopóztam átöltözni valamint a gitáromért. Az út tizenöt percig tartott és már ott álltam az épület előtt. A plakátot összegyűrve bámultam a magasba.
- Meg tudod csinálni! – biztattam magam, majd ólomnak érzett lábaim elindultak a bejárat felé.