Harmadik rész

-3-

A meghallgatás óta öt nap telt el, beleértve a hévégét is. Ebédszünet előtt, kénytelen voltam meglátogatni a könyvtárat, mivel szükségem volt pár könyvre. A táskámat a vállamra kaptam, s amilyen gyorsan csak tudtam keresztül vágtam magam a folyosón, hogy még véletlenül se fussak össze bármelyik zaklatómmal. Visszafelé tartottam, amikor valami lágyan a fejemnek ütődött, majd lazán legurult a vállamról. Csak bámultam a földön lévő papírgalacsint, majd lehajoltam érte. Egy szem cukor volt belecsomagolva és egy mondat állt rajta.

„ Gyere a tetőre! - Dae Hyun”
- Ki az a Dae Hyun? – néztem körbe értetlenül a tömegben, de senkit nem láttam. Nem voltam benne biztos, hogy nekem címezték ezt a levelet, de a lábaim elindultak a tetőre vezető lépcsőn. Kissé féltem, hogy valaki újra terrorizálni akar, de valami azt súgta, hogy ez most más. Idegesen tétováztam a kilincs felett, nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet, de végül kinyitottam. Rögtön megütötte a fülem a gitár hangja, amit egy fiú csalogatott elő a hangszeremből, a szürkés kerítés mellett ülve. Ahogy közelebb mentem, már tudtam, hogy ki az. Jó pár lépésre álltam meg előtte, s úgy néztem le rá. Felmosolygott rám és a hangszerre támaszkodott két kézzel.
- Azt hittem nem jössz el…
Szótlanul néztem le rá. Most tudtam jobban szemügyre venni és rájöttem, hogy Jung Ah, miért kedveli annyira ezt a fiút. Tekintete kedvességet és őszinteséget tükrözött, nem volt egyáltalán félelmetes számomra, ami meglepő volt.
- Mi a neved? Gondolom, nem ösztöndíjasnak hívnak…
- Lee Mi Ja. – mondtam, s nem fűztem hozzá semmit.
- Ohh! – kerekítette ajkait. – Szép neved van.
- Visszakapom a gitárom?
- Meg sem kérdezed, hogy engem hogy hívnak? – nevetett, majd felém nyújtotta a gitárt.
- Dae Hyun? – kérdeztem, miközben alaposan szemügyre vettem a kezemben lévő kincsem.
- Jung Dae Hyun vagyok.
- Nos, Dae Hyun, nem tudom miért javítottad meg, de köszönöm – hajoltam meg köszönetképpen.
- Kicsit túlzásba estek a barátaim… - vakarta meg a tarkóját. Zavarától én is zavarba jöttem, így felé nyújtottam az apró édességet, ami a papírba volt csomagolva. Egy ideig csak nézett a tenyerembe, majd elnevette magát.
- Azt neked adtam. Finom joghurtos-epres. Edd meg.
Egy félmosolyt engedtem meg magamnak, ahogy nevető arcát néztem.
- Te… Mosolyogtál! Napok óta figyellek, de egyszer sem láttalak mosolyogni.
- Oh… - vált komolyra az arcom.
- Ne haragudj, hogy fejbe dobtalak vele, de elég nehéz volt kitalálni, hogy csaljalak fel ide, anélkül, hogy mások követnének. De végül sikerült… - töltötte el büszkeség az utolsó mondatnál. A táskámban kezdtem el kutatni, majd felé nyújtottam egy szendvicset.
- Omo!
- Cserébe, amiért megcsináltad a gitárom.
- Honnan tudtad, hogy éhes vagyok? – nyúlt érte, majd elkezdte kicsomagolni. – Köszönöm!
- Én köszönöm! – mondtam, majd szoknyámat magam alá tűrve leültem mellé a kőre, hogy kipróbáljam a gitárom.
- Hívtak már az ügynökségtől? – kérdezte, miközben a húrokat pengettem.
- Nem. - ráztam a fejem. – Elrontottam a felvételit, így nem hiszem, hogy sikerült.
- Ne add fel azért. – mondta, miközben újabb falatot harapott az ételből. Fél szemmel a fiút néztem, egyáltalán nem olyannak tűnt, mint a barátai, de nem akartam hamar ítélkezni. Megmentett a testnevelés órán és megjavította a gitáromat is, nem tudom, hogy miért, de kicsit örültem neki.
- Ahh… Jól esett, de most már mennem kell. – kapta ki a kezemből, azt, ami az enyém.
- De… - mondtam volna kétségbeesetten.
- Ne nézz így rám. Ha jól sejtem, tőled el fogják venni. Suli után várlak ott. – mutatott az iskola kapuin túlra, s egy intéssel, már el is rohant.

Ma sem úsztam meg a szívatást, amikor visszaértem a padomhoz, újra ott voltak rajta a nem kívánatos szavak. Pedig reggel takarítottam le róla. Ez a leggyakoribb szórakozásuk az iskolatársaimnak. Én annyira nem nevettem rajta. Elővettem a táskámból az oldószert és vakarni kezdtem a padomat, ami elég sokáig eltartott, de végül hazaindultam.
Kíváncsian, mégis kételkedve léptem ki a suli kapuján. Dae Hyun-t nem láttam sehol.
- Valószínű Ő is olyan, mint a barátai… - mentem szomorúan tovább.
- Ez fájt… - érkezett a hang a hátam mögül. Meglepően tapasztaltam, hogy ott állt falnak támaszkodva. Ellökte magát a betontól és felém jött.
- Azt hittem soha sem hagyott itt a sulit…
- Sajnálom… és… - hagytam szünetet. – Köszönöm. –vettem át a felém nyújtott hangszert.
- Nincs mit. Vigyázz magadra a hazafelé vezető úton, már sötétedik.
- Te is. –mondtam utána, ahogy néztem távolodó hátát, majd én is hazaindultam.

Apám a családi vacsoránál még mindig nem szólt hozzám, de még csak rám sem nézett. A feszültség érezhető volt körülöttünk, s inkább én sem szóltam semmit, csak váratlanul megcsörrenő mobilom után néztem.
- Felveszem. – ballagtam oda a szekrényhez és a fülemhez emeltem a készüléket. – Igen?
- Jó estét. Elnézést a késői hívásért. A TS Entertainment-től keresem.
- TS Entertainment? – ismételtem meg.
- Igen. Értesíteni szeretném, hogy a felvételre való jelentkezését elfogadták. Kérjük, holnap jelenjen meg az ügynökségünkön, a továbbiak miatt.
- É-Értem… - nyögtem a telefonba, majd csak bambán a nyuszis háttérképemet néztem a kijelzőn. Anya megérintette a vállam.
- Mi a baj Mi Ja?
- Anya… Felvettek az ügynökséghez. – néztem rá hitetlenkedve.
Apám rögtön felállt az asztaltól és a szobájába ment, ahol magára csapta az ajtót. Csak néztük anyámmal, majd közölte, hogy:
- Nem hiszem, hogy jó ötlet Mi Ja! Apád ellene van! Miért nem kezdesz újra gimnasztikázni?
- Szoktam gimnasztikázni az iskolában, mikor már mindenki elmegy, de nem olyan keményen, mint régen. Ez nem gyógyír számomra. Valami mást kell találnom. Holnap meg kell jelennem az ügynökségen, de egyedül kell mennem.
- Legalább engedd meg, hogy veled menjek.
- Neked dolgoznod kell. Kérlek, támogass anya és hívd fel a sulit.

Reggel idegesen keltem és azt sem tudtam mit vegyek fel. Végül egy átlagos farmer és póló összeállítást választottam. Amikor kiléptem a szobám ajtaján, apa már nem volt otthon és anya is idegesen, valamint szomorúan nézett rám. Bűntudatom volt, de tudtam, hogy ez az, amit meg kell tennem, ha már belevágtam. Nem fordulhatok vissza.
Az épületbe érve, kerestem egy szimpatikus embert, akitől útba igazítást kérhetek. Egy fiatal nő jött velem szemben, így őt szólítottam le.
- Öhm. Elnézést. Én, még új vagyok itt. Megbeszélésre jöttem.
- Ah, gyere, bevezetlek az irodába. –mosolygott rám, majd követtem.
Egy üveges ajtó mögött, tölgyfa íróasztalnál ült egy férfi. Kedves arckifejezése miatt, kicsit elmúlt a görcs a gyomromból, de még így is nagyon kellett koncentrálnom, arra, hogy mit mond, miután hellyel kínált.
Énekóra, táncóra, nyelvtanulás és még megannyi dolgot mondott, amit be kell tartanom, de a felét sem jegyeztem meg zavaromban. Iskola után mindig tréning lesz, valamint a hétvégén is. Tudtam, hogy nem könnyű az, amibe belevágtam, de aláírtam mindent, amit kellett.
A megbeszélés után felhívtam az anyukámat, mert tudtam, hogy aggódik és elmondtam neki mindent, majd felfedező útra indultam az épületben.
Egy próbateremből hangos zene dübörgött, így megálltam előtte, hogy bekukkantsak. Négy lány elképesztő koreográfiával táncolt a tükrös helységben. Elfogott egy furcsa érzés. Nem tudtam, hogy képes leszek-e ilyen mozdulatokat produkálni.
Ahogy lassan felfedeztem a földszintet, majd az első emeletet. Elindultam a következő szintre. Lassan tettem a lábam a lépcső fokain, minden kis szegletet és falon lógó dolgot szemügyre véve. Velem szemben inogva jött lefelé valaki. A könyvektől alig látott.
Egy adag könyvet levettem a tetejéről, mert ha nem teszem, az egész leborul.
- Ah… köszi. – mondta megkönnyebbülve. Majd tágra nyíltak a szemei. – Omo! A fura lány! – azzal a mozdulattal, ahogy kimondta, vissza is raktam a könyveket a többi tetejére és elmentem mellette.
- Várj! Várj! Ne haragudj, nem úgy gondoltam. Felvettek?
Lenéztem rá, majd visszamentem hozzá és újra kezembe vettem egy adagot, hogy könnyítsek rajta.
- Felvettek…
- Szuper. Lepakolom ezeket a könyveket és körbevezetlek. Mi a neved?
- Lee Mi Ja vagyok!
-Kim Nam Gi vagyok. Kezet nyújtanék, de épp teli van. – nevetett, majd intett a fejével, hogy menjünk.
Ahogy a könyveket néztem, felmerült bennem a gondolat, hogy ezeket mind kiolvasta-e, majd hangosan fel is tettem ugyanezt a kérdést.
- Ah, főiskolás vagyok, muszáj sokat tanulnom a gyakornokság mellett. – mosolygott rám, miközben a könyökével kinyitotta az egyik ajtót.

Nam Gi folyamatosan beszélt és nevetett. Történetekkel árasztott el, miközben egy szekrényre pakolta be a könyveket. Amikor végeztünk megmutatott nekem mindent és megígérte, hogy holnap az óráink után megmutatja, hogy kell dobolni.

Második rész

-2-

A kezem megremegett a kilincs felett, de amikor kinyílt az ajtó, nagyon meglepődtem, mert nem a várt tömeg fogadott, hanem csak pár ember, akik észre sem vették, hogy bementem az ajtón. A tokba zárt gitáromat szorongattam és odaléptem egy fiúhoz.
- Öhm… Elnézést…  - hajoltam kissé oldalra, hogy a periférikus látáskörébe kerüljek. Nagyokat pislogva nézett rajtam végig, majd mosolyra húzta a száját.
- A meghallgatásra jöttél? – némán bólintottam egy aprót, mert az izgalomtól nem jött ki hang a torkomon. – Odakísérlek. Kövess.
Nem sokat sétáltunk, de én végig az előttem lévő fiút néztem, vagyis csak indigókék ingjét, ami a hátára tapadt. Egy fehér ajtó előtt álltunk meg, amint kinyitotta a zaj szinte kicsapott a teremből és szembesültem a rengeteg emberrel, akik bent voltak. Hátrálni kezdtem, a zaj bántotta a fülem és az emberek látványa megrémisztett.
- Kicsit ijesztő lehet, de ne aggódj, menni fog. – nyomott be a fiú a hátamnál fogva és rám csukta az ajtót. Szólásra állt a szám, de csak tátogtam a fehér ajtót nézve. Pár pillanatig csak álltam az értetlenül rám szegezett szempárok között, majd behúzódtam a fal mellé és próbáltam láthatatlannak tűnni. Egy lány odajött és a kezembe nyomott egy űrlapot, valamint egy sorszámot.
- Töltsd ki, és majd ha szólítanak, akkor add le. – mondta és azzal ott is hagyott. Hirtelen rossz ötletnek tartottam az egészet és kétségbeesetten azt kérdeztem magamtól:
„Mégis mit keresek itt?”
A koncentrálás elég jól ment, s kezdtem megszokni az embereket, akik jöttek, majd mentek ki az ajtón. Sokáig kellett várnom, de addig elnyomtam magamban a kételyeimet. Megrezzentem, amikor az én számomat kiabálták be. Ólomnak érzett lábaim nehezen haladtak előre.
- Te következel? – nézte a lány a kis kártyán álló számot, én meg csak némán bólintottam egyet. Betessékelt a terembe és ugyanúgy, mint nem rég a fiú becsukta mögöttem az ajtót. Egy másik lány jött oda elvenni a papírjaim, majd a három férfihoz vitte, akik egy hosszú asztalnál ültek. Örültem neki, hogy nem nők voltak, valahogy a nőkkel kevésbé jöttem ki, mint a férfiakkal.
Csak álltam ott és néztem őket.
- Mivel kezd? – kérdezte formálisan a középen ülő férfi, aki a papírjaim nézte.
- Ahh… Mivel? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Tánc vagy ének?
„Tánc?” 
Valahogy idegesebb lettem, nem számítottam rá, hogy táncolnom is kell. Behunytam a szemem és vettem egy mély levegőt.
- Ne idegeskedjen, csak nyugodtan.
Látták rajtam, hogy ideges vagyok, annak ellenére, hogy próbáltam magamban elnyomni ezt a fullasztó érzést. Választottam.
- Ének… - vettem ki a gitáromat a tokjából és átvettem a hevedert a vállaimon. Nyeltem egy nagyot és koncentrálva kizártam mindent. Az első hangok bizonytalanok voltak, de ahogy átjártak, megnyugodtam és sikerült végig énekelnem.  Rengeteget írtak a lapra maguk előtt, de a mosolyukból ítélve, annyira nem lehetett rossz.
- Hozott zenét?
- Öhm… - estem kétségbe, majd eszembe jutott az ipodom a zsebemben. – Csak ez van… - emeltem fel.
- Jobb, mint a semmi.
Egy srác felém nyújtotta a kezét, eddig észre sem vettem a sok elektromos kütyü mögött. Odaballagtam, Ő pedig egy kis átjátszó kábellel egyszerűen csatlakoztatta. Beállítottam a zenét és visszaálltam a helyemre. A zene mindig erőt adott nekem. A táncom sok gimnasztikai elemet tartalmazott, hisz nem készültem koreográfiával, de még így is az egyik mozdulatnál megcsúsztam és elestem. A zene csak szólt, én pedig ott ültem a földön, a padlóra támaszkodva. Nem tudtam megmozdulni, de végül összeszedtem magam és már ki akartam menni.
- Hol tanulta ezeket a mozdulatokat? – hirtelen kaptam fel a fejem.
- Ritmikus gimnasztikázok és balettozok gyerekkorom óta.  – válaszoltam.
- Rendben! Köszönjük.
Éreztem, hogy nem sikerült, így szomorúan sétáltam ki a tömegből.
- Hogy ment? – jött oda a mosolygós barna fiú, amint becsuktam az ajtót. Csak pislogtam, míg mellé nem állt egy másik fiú.
- El is felejtettem, hogy ma van a meghallgatás…- közölte, majd rám nézett. – OMO! Te a sulinkból vagy! – csodálkozott el. – A meghallgatásra jöttél? Hogy ment?
Nem szóltam semmit, csak zavartan elrohantam. Éreztem az értetlen pillantásukat a hátamon.
Amint kiértem megtorpantam. Felragyogott az arcom és toporzékolni kezdtem örömömben.
- Még ha el is rontottam, de megcsináltam. – ezekkel a gondolatokkal mosolyogva rohantam haza, ugyanis a válogatás, az egész iskolaidőt elvette. Apám karba tett kézzel várt rám, amint beértem.
- Mi Ja! – mondta egészen hangosan, szigorú hangsúllyal. Már tudtam, hogy bajban vagyok. – Hol voltál? Haza kellett jönnöm a munkából, mert hívtak az iskolából, hogy ma nem mentél be.
- Sajnálom…
- Tudod milyen fontos a munkahelyem, hogy minden nap azért küzdök, hogy megmaradjon és el tudjam tartani a családot. Ha elbocsájtanak, el kell mennünk innen. Soha nem gondolsz a következményekre, csak a saját kis világodban élsz. Az edzéseket is feladtad…
- Ez nem egy álomvilág apa, ez sajnos a valóság, csak te nem veszed észre, hogy min megyek keresztül.
- Ne beszélj nekem vissza!
Ordított utánam, majd bevágtam a szobám ajtaját.
- Mi Ja! Azonnal nyisd ki és beszéljük meg! Nem kaptam választ a kérdésemre.
Dübörgött az ajtómon, nem volt választásom, ha nem nyitom ki csak rosszabb lett volna.
- Hol voltál?
- Meghallgatáson.
- Milyen meghallgatáson voltál iskola helyett?
- Csatlakozni akarok egy ügynökséghez.
Apám nyakán kidülledtek a dühtől az erek.
- Mi folyik itt? – lépett be anya az ajtón és kezéből mindent eldobva rohant oda hozzánk.
- A lányod csatlakozni akar valamilyen ügynökséghez…
- Mi Ja!? – nézett rám kérdőn.
- Ne haragudjatok, muszáj megpróbálnom kitörnöm a komplexusomból.
- De így? Én ebbe nem egyezek bele! – közölte apám.
- Egyszer sem hallottál énekelni, vagy játszani. A versenyeimre soha nem jöttél el. Csodálkozol rajta, hogy abbahagytam?  Miért nem adsz nekem legalább csak egy esélyt? Lehet, fel sem vesznek és akkor meg lesz az, amit akartok.
Tudtam, hogy kegyetlen szavakat mondtam és tiszteletlen voltam, de utáltam, hogy pont ők, akikre a legjobban számítok, nem értenek meg engem és magamban kell megküzdenem mindennel. A saját utam járom…
Felkaptam a gitárom és elindultam kiszellőztetni a fejem.
Sírva ballagtam a kihalt környéken. Nem szerettem a sötétben mászkálni, de haza sem volt kedvem menni, így csak leültem egy padra és a térdeimet szorosan a mellkasomhoz húztam. A fejem a lábaimnak támasztottam és a könnyeim potyogni kezdtek. Pár perc pityergés után megtöröltem a szemem és a gitáromat felkapva énekelni kezdtem. A környék kihalt volt, senki nem hallhatta, de engem megnyugtatott. Észre sem vettem, hogy az idő elszaladt. A szüleim biztos nagyon aggódnak értem. Visszatettem a gitárt a tokjába és szaladtam haza. Egy hat, talán hét fős csapat jött felém. Lelassítottam, mert felismertem őket. Az iskolából valók. Gitáromat kissé az arcom elé tartva próbáltam elsuhanni mellettük, de kikapták a kezemből a hangszert.
- Ösztöndíjas… Azt hiszed, ilyen könnyen el tudsz mellettünk menni?
- Add vissza! – nyúltam a hangszeremért, amit szép lassan kivette a tokjából és pengetni kezdte.
A húrokat nagyon erősen húzta, féltem, hogy el fognak szakadni.
- Elszakad! – küzdöttem, hogy el tudjam venni, de semmi esélyem nem volt. A húr erős hanggal elpattant és követte a másik öt húr is. A szemeim könnyel teltek meg és még jobban vissza akartam kapni, de feltartotta a magasba és nem értem el. A többiek nevetését hallottam és az én sírásom szipogó hangját.
- El fogod törni! – mondtam hangosan.
- Az a célom! – nevette el magát.

- Fejezd be! Add vissza neki. Túl messzire mész.  – szólt az egyik fiú a tömegből, csak akkor vettem észre, hogy ugyan az a fiú is köztük van, akivel a testnevelés órán és az ügynökségnél is találkoztam. A gitárért nyúlt, majd mikor elvette lehajolt és beletette a tokjába. Felemelte és átnyújtotta. Csak néztem rá, tekintetéből sajnálatot olvastam le. De ez engem nem vigasztalt. Miután mérgesen elballagtak újra leültem a padra és próbáltam összeszedni a gitárjaim húrjait. A szememből potyogtak a könnyek. Utáltam az embereket, azért, mert mindig azt bántják, ami fontos számomra. Ha engem bántanak már nem sírok, de ez sokkal rosszabb volt annál. A húrok elvágták az ujjaim, miközben próbáltam reménytelenül a helyükre rakni, mintha összeforrhattak volna. Összeszedtem magam, de a gitárom hirtelen megint más kezében voltak és már el is indult vele.
- Add vissza! – szaladtam a fiú után és megfogtam a vállát.
- Vissza fogod kapni. – mondta és újra elindult.