- 1 -
A mai nap is szinte ugyanúgy kezdődött, mint a többi.
Idegesen léptem be az iskola kapuin, kíváncsian várva, ma milyen dolgok fognak
velem történni. Általában korán érkezek, így még kevesen vannak bent. Az
ablakból figyeltem ma is, ahogy a tanárok és diákok szép lassan megtöltik az
udvart és vele együtt az egész iskolát. A tenyerem izzadni kezdett, ahogy az
osztály teli lett. Idegesen töröltem meg egyenruhám szoknyájába, s próbáltam
koncentrálni és nem félni az előttem álló dolgoktól.
Az osztály mindig olyan zajos, ezért szerettem, mikor az órákon csak a tanár hangját lehetett hallani.
Az utolsó előtti órámon ültem és megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy eddig a napom nem is olyan rossz. A csengő azt jelezte, hogy ebédidő következik, így felkaptam a táskámat és a mellkasomhoz szorítva elindultam a folyosón. Végig a földet bámultam magam előtt, de ismerős vihogás ütötte meg a fülem. Nem akartam Jung Ah-val és a bandájával találkozni, így gyorsan berohantam a mosdóba. A hátam a falnak vetettem és lekaptam vastag keretes szemüvegem. A mennyezet fehérségét néztem és szapora légzésemet próbáltam kontrollálni.
- Szerintem eltévedtél… - a hang irányába kaptam a fejem, ami nem több mint két méterről érkezett. Egy barna hajú fiú bámult rám nagy szemeivel, s meglepett arckifejezéssel. Körbenézve meglepetten tapasztaltam, hogy a férfi mosdóban vagyok. Az arcom teljesen vörös lett, szerettem volna elrohanni, de az illem úgy diktálta kérjek elnézést.
- Sajnálom. – hajoltam kettőt egymás után, majd átrohantam a szomszédos ajtó mögötti női részlegre. Az utolsó kabint céloztam meg, az volt az egyik olyan hely, ami nyugalmat adott nekem, a másik ilyen hely a tetőtér volt. Az ajtó nyitódott és kissé megrezzentem, amikor rájöttem, hogy valaki bejött. A levegőt visszatartva vártam.
- Tudod, melyik csajról beszélek! Az ösztöndíjas… Azt hiszem Lee Mi Ja a neve, egy barátja sincs és szerintem valami gond van a fejével…
- Bolond?
- Nem, inkább csak egy szerencsétlen…
Az ajtót becsapták, de tudtam, hogy a rólam szóló beszélgetés ezzel nem ért véget.
Az ülőkén ülve elfogott a szomorúság, elővettem a füzetem és írni kezdtem…
2010.április 10.
Az osztály mindig olyan zajos, ezért szerettem, mikor az órákon csak a tanár hangját lehetett hallani.
Az utolsó előtti órámon ültem és megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy eddig a napom nem is olyan rossz. A csengő azt jelezte, hogy ebédidő következik, így felkaptam a táskámat és a mellkasomhoz szorítva elindultam a folyosón. Végig a földet bámultam magam előtt, de ismerős vihogás ütötte meg a fülem. Nem akartam Jung Ah-val és a bandájával találkozni, így gyorsan berohantam a mosdóba. A hátam a falnak vetettem és lekaptam vastag keretes szemüvegem. A mennyezet fehérségét néztem és szapora légzésemet próbáltam kontrollálni.
- Szerintem eltévedtél… - a hang irányába kaptam a fejem, ami nem több mint két méterről érkezett. Egy barna hajú fiú bámult rám nagy szemeivel, s meglepett arckifejezéssel. Körbenézve meglepetten tapasztaltam, hogy a férfi mosdóban vagyok. Az arcom teljesen vörös lett, szerettem volna elrohanni, de az illem úgy diktálta kérjek elnézést.
- Sajnálom. – hajoltam kettőt egymás után, majd átrohantam a szomszédos ajtó mögötti női részlegre. Az utolsó kabint céloztam meg, az volt az egyik olyan hely, ami nyugalmat adott nekem, a másik ilyen hely a tetőtér volt. Az ajtó nyitódott és kissé megrezzentem, amikor rájöttem, hogy valaki bejött. A levegőt visszatartva vártam.
- Tudod, melyik csajról beszélek! Az ösztöndíjas… Azt hiszem Lee Mi Ja a neve, egy barátja sincs és szerintem valami gond van a fejével…
- Bolond?
- Nem, inkább csak egy szerencsétlen…
Az ajtót becsapták, de tudtam, hogy a rólam szóló beszélgetés ezzel nem ért véget.
Az ülőkén ülve elfogott a szomorúság, elővettem a füzetem és írni kezdtem…
2010.április 10.
Érezhetően eljött a
tavasz, a virágok hamarosan szirmukat bontják. A női mosdóból nem lehet látni
az üdén zöldellő növényzetet, s talán azért vagyok ilyen szomorú… Nem… Azért,
mert az iskola ma is kegyetlen hozzám. A félelmem itt a többszörösére emelkedik.
Néha úgy érzem, hamar gyógyulok, hisz már képes vagyok az emberekkel
kommunikálni, nem úgy, mint egy évvel ezelőtt. Az orvosom, anyám jó barátnője,
aki azon az állásponton van, hogy ez nem fóbia, csupán trauma, amit muszáj lesz
leküzdenem. Anyám megértő, viszont apa néha túl szigorú hozzám, ami csak
megnehezíti a helyzetemet. Olyan vagyok, mint más korombeli lányok, akkor miért
néznek rám másképp az emberek? Miért bántanak?
A füzetem összezárásával bátorságot vettem magamon és
elindultam az ebédlő felé. Ritkán eszem ott, ha van egy kis zsebpénzem, mindig
veszek valamit magamnak a büfében és magammal viszem a tetőre. Most is így
tettem. Gyorsan átfutottam az emberek között és szaporán felmentem a lépcsőkön.
A friss tavaszi levegő az arcomba csapott, ahogy kinyitottam az ajtót.
Szabadnak, könnyebbnek éreztem magam. Mindig ugyanoda szoktam ülni, a védő
korlát mellé, ahonnan lelátok az egész udvarra és így fogyasztom el az
ebédemet, közben nézem, ahogy az emberek felszabadultan mosolyognak és
bohóckodnak a barátaikkal. Nincsenek barátaim, vagyis az én barátom csupán a
zene, de benne még sohasem csalódtam… Ha énekelhetek vagy táncolhatok, akkor az
elmém kiürül és képes vagyok minden félelmemet levetkőzni. Kicsi koromtól
kezdve ez éltet, ezért mindig olyan iskolába jártam, ahol kiélhettem a
szenvedélyem. A szüleim nem tágítottak attól, hogy sportoljak valamit, ezért a
ritmikus gimnasztikát választottam a sok egyéb más gimnasztikai gyakorlat
mellett. Élveztem és mai napig szeretem csinálni. Persze az iskolában én vagyok
a kiközösített, mindenki játékszere. A becenevem, csak „ösztöndíjas”, mivel a
szüleim soha nem tehetnék meg, hogy ilyen iskolába járassanak. Amint megtudták, hogy ösztöndíjas vagyok,
pokollá tették az addigi vidám életem. Úgy érzem, már soha sem fog visszatérni
a régi lényem. Így minden nap a zenébe menekülök, de egy percét sem bánom.
Az ebédszünet végével testnevelés óra következett. Soha nem értettem, hogy miért kell ebéd után összerázni a gyomrom, de nem panaszkodtam, lefutottam a nyolc körömet, ami ki volt adva. Az osztályból nem mindenki foglalkozott a feladattal, a lányok a kerítésnek dőlve vihogtak és a telefonjukat nyomogatták, valószínű valamelyik idol csapat volt a napi téma. A fiúk pedig fociztak a felsőbb évesekkel.
Mire lefutottam a köreimet eléggé kifulladtam és védekezni sem tudtam a felém szélsebesen érkező focilabda elől. Láttam, hogy érkezik, de már csak az arcomat tudtam védeni az ütéstől, ami földre döntött. Óriási nevetés tört ki, mindössze egy fiú állt meg felettem mérgesen és kiabált a labdát rúgóra.
- Normális vagy? Miért kellett szándékosan felé rúgni? - kiabálta, majd leguggolt mellém. Jung Ah arckifejezése mindent elárult, dühös volt rám. – Jól vagy? – kérdezte az ismerős arc, de nem tudtam beazonosítani, hogy hol találkoztunk. – Elkísérjelek az orvosiba?
- Nem. Semmi bajom. – álltam fel és leporoltam fekete melegítőalsómat. Mérgemben vissza akartam rúgni a labdát, de inkább csak otthagytam.
Szememben könny gyűlt, azt hiszem inkább a méregtől.
- Auu… Ez fáj… - szipogtam a karomat nézve.
- Hej! Te! – kiabált utánam valaki. Hátra sem néztem, csak gyorsabban kezdtem sétálni az öltöző felé, de beelőzött és elém állt.
- Ezt elejtetted. – nyújtotta felém a szemüvegemet. – Azt hiszem egy picit megsérült.
- Köszönöm. – vettem át félénken.
- Elég piros a karod. Fáj? Nem kellene borogatni vagy valami? – fürkészte a karom.
- Ahh! – zavarba jöttem és nem tudtam az arcába nézni. – Nem fáj. – gyorsan feltettem a szemüvegem és kissé jobban éreztem magam, mert olyan volt, mintha azzal, hogy viselem kissé láthatatlanná tesz. Persze ez nem volt igaz, de a lelkem mégis nyugodtabb volt tőle, annak ellenére, hogy nem volt rá szükségem. A keret megrepedt, de még viselhető volt.
- Még egyszer köszönöm! – hajoltam meg és otthagytam. Úgy döntöttem, hogy inkább gyakorolni megyek. A gimnasztika kissé kizökkentett a gondolataimból, s mikor már nem voltak olyan sokan az iskola területén úgy döntöttem, hogy hazaindulok. Alig értem ki az udvarra:
- Hej, ösztöndíjas! - állt meg előttem rémálmaim megtestesült alakja Jung Ah.
Ő a suliban a legnépszerűbb lány, több barátja volt már, mint nekem plüss állatom, pedig szép számmal összegyűjtöttem őket. Utáltam őt. Ő az, aki rengeteget bántott és a mai napig bánt.
- Biztos boldog vagy, hogy Oppa megvédett? – nézett rám az egyik szemöldökét felhúzva. Akárhogy erőlködtem nem értettem miről beszél.
- Csak, hogy tudd, nem szeretném, ha gondot okoznál Oppának, Ő túl kedves, sajnos még az olyan gyámoltalanokkal is, mint te vagy.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz. – el akartam mellette lépni , de két csatlósa megállított. Jung Ah az arcomba hajolt.
- Remélem felfogtad! – Orrfacsaróan büdös parfümjétől elszédültem, s legszívesebben befogtam volna az orrom. Ezt a szagot húzta végig a folyosókon, nem csoda, hogy döglenek utána a fiúk.
Ezen jót mosolyogtam, ami Jung Ah-nak kevésbé volt vicces.
- Mit nevetsz? Mi olyan vicces? – markolt a hajamba és ellökött. Nem szóltam semmit, csak hagytam dühöngeni magában.
- Komolyan mondtam! – nézett le rám, majd otthagytak. Annyira untam az állandó piszkálást, a lila foltokat a testemen és hogy mindig egyedül vagyok. A buszmegállóban állva azon töprengtem ismét, mint minden áldott nap, hogy hogyan tehetnék szert önbizalomra? Egy férfi plakátokat ragasztott ki az oszlopokra. hajtott a kíváncsiság, így odamentem megnézni.
„Meghallgatás”
A papírt letéptem és böngészni kezdtem rajta a feliratot.
„ A TS Entertainment gyakornokokat keres.”
- Gyakornok? Ez valami jel lenne? – kérdeztem magamtól, de mivel jött a buszom zsebre kellett vágnom a papírt. Este a számítógépem előtt ülve rákerestem az ügynökségre és úgy döntöttem, hogy elmegyek a meghallgatásra, bár nem bíztam benne, hogy sikerül.
Másnap megvártam, míg a szüleim elhagyják a házat és visszalopóztam átöltözni valamint a gitáromért. Az út tizenöt percig tartott és már ott álltam az épület előtt. A plakátot összegyűrve bámultam a magasba.
- Meg tudod csinálni! – biztattam magam, majd ólomnak érzett lábaim elindultak a bejárat felé.
Az ebédszünet végével testnevelés óra következett. Soha nem értettem, hogy miért kell ebéd után összerázni a gyomrom, de nem panaszkodtam, lefutottam a nyolc körömet, ami ki volt adva. Az osztályból nem mindenki foglalkozott a feladattal, a lányok a kerítésnek dőlve vihogtak és a telefonjukat nyomogatták, valószínű valamelyik idol csapat volt a napi téma. A fiúk pedig fociztak a felsőbb évesekkel.
Mire lefutottam a köreimet eléggé kifulladtam és védekezni sem tudtam a felém szélsebesen érkező focilabda elől. Láttam, hogy érkezik, de már csak az arcomat tudtam védeni az ütéstől, ami földre döntött. Óriási nevetés tört ki, mindössze egy fiú állt meg felettem mérgesen és kiabált a labdát rúgóra.
- Normális vagy? Miért kellett szándékosan felé rúgni? - kiabálta, majd leguggolt mellém. Jung Ah arckifejezése mindent elárult, dühös volt rám. – Jól vagy? – kérdezte az ismerős arc, de nem tudtam beazonosítani, hogy hol találkoztunk. – Elkísérjelek az orvosiba?
- Nem. Semmi bajom. – álltam fel és leporoltam fekete melegítőalsómat. Mérgemben vissza akartam rúgni a labdát, de inkább csak otthagytam.
Szememben könny gyűlt, azt hiszem inkább a méregtől.
- Auu… Ez fáj… - szipogtam a karomat nézve.
- Hej! Te! – kiabált utánam valaki. Hátra sem néztem, csak gyorsabban kezdtem sétálni az öltöző felé, de beelőzött és elém állt.
- Ezt elejtetted. – nyújtotta felém a szemüvegemet. – Azt hiszem egy picit megsérült.
- Köszönöm. – vettem át félénken.
- Elég piros a karod. Fáj? Nem kellene borogatni vagy valami? – fürkészte a karom.
- Ahh! – zavarba jöttem és nem tudtam az arcába nézni. – Nem fáj. – gyorsan feltettem a szemüvegem és kissé jobban éreztem magam, mert olyan volt, mintha azzal, hogy viselem kissé láthatatlanná tesz. Persze ez nem volt igaz, de a lelkem mégis nyugodtabb volt tőle, annak ellenére, hogy nem volt rá szükségem. A keret megrepedt, de még viselhető volt.
- Még egyszer köszönöm! – hajoltam meg és otthagytam. Úgy döntöttem, hogy inkább gyakorolni megyek. A gimnasztika kissé kizökkentett a gondolataimból, s mikor már nem voltak olyan sokan az iskola területén úgy döntöttem, hogy hazaindulok. Alig értem ki az udvarra:
- Hej, ösztöndíjas! - állt meg előttem rémálmaim megtestesült alakja Jung Ah.
Ő a suliban a legnépszerűbb lány, több barátja volt már, mint nekem plüss állatom, pedig szép számmal összegyűjtöttem őket. Utáltam őt. Ő az, aki rengeteget bántott és a mai napig bánt.
- Biztos boldog vagy, hogy Oppa megvédett? – nézett rám az egyik szemöldökét felhúzva. Akárhogy erőlködtem nem értettem miről beszél.
- Csak, hogy tudd, nem szeretném, ha gondot okoznál Oppának, Ő túl kedves, sajnos még az olyan gyámoltalanokkal is, mint te vagy.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz. – el akartam mellette lépni , de két csatlósa megállított. Jung Ah az arcomba hajolt.
- Remélem felfogtad! – Orrfacsaróan büdös parfümjétől elszédültem, s legszívesebben befogtam volna az orrom. Ezt a szagot húzta végig a folyosókon, nem csoda, hogy döglenek utána a fiúk.
Ezen jót mosolyogtam, ami Jung Ah-nak kevésbé volt vicces.
- Mit nevetsz? Mi olyan vicces? – markolt a hajamba és ellökött. Nem szóltam semmit, csak hagytam dühöngeni magában.
- Komolyan mondtam! – nézett le rám, majd otthagytak. Annyira untam az állandó piszkálást, a lila foltokat a testemen és hogy mindig egyedül vagyok. A buszmegállóban állva azon töprengtem ismét, mint minden áldott nap, hogy hogyan tehetnék szert önbizalomra? Egy férfi plakátokat ragasztott ki az oszlopokra. hajtott a kíváncsiság, így odamentem megnézni.
„Meghallgatás”
A papírt letéptem és böngészni kezdtem rajta a feliratot.
„ A TS Entertainment gyakornokokat keres.”
- Gyakornok? Ez valami jel lenne? – kérdeztem magamtól, de mivel jött a buszom zsebre kellett vágnom a papírt. Este a számítógépem előtt ülve rákerestem az ügynökségre és úgy döntöttem, hogy elmegyek a meghallgatásra, bár nem bíztam benne, hogy sikerül.
Másnap megvártam, míg a szüleim elhagyják a házat és visszalopóztam átöltözni valamint a gitáromért. Az út tizenöt percig tartott és már ott álltam az épület előtt. A plakátot összegyűrve bámultam a magasba.
- Meg tudod csinálni! – biztattam magam, majd ólomnak érzett lábaim elindultak a bejárat felé.
